Keresztes Brigitta: Minden

Vannak szavak,
Mik sosem múlnak el,
Vannak tettek,
Miket sosem feledünk el.

Vannak érzések,
Mik sosem halványodnak,
Vannak napok,
Mik sosem hanyatlanak.

Van a vágy,
Az örök kísértő,
Van a harag,
A megőrjítő.

Van a türelem,
A végtelen,
Van az akarat,
A megtörhetetlen.

Vagy te,
Az elérhetetlen,
Vagyok én,
A menthetetlen.

J. Simon Aranka : Kérlek

Vadnak születtem,
vadak közt, vadul éltem,
túl sokat akartam,
semmit sem reméltem.
Néha álmodom veled.
Kérlek, szelídíts meg!

"Van, hogy eljön az a pont, hogy egyszerűen csak szerelmes vagy valakibe. Nem azért, mert az a valaki jó vagy rossz, nem azért, mert valamilyen. Egyszerűen csak szereted. És még csak azt sem jelenti, hogy onnantól fogva ásó, kapa, nagyharang. Ahogy azt sem, hogy soha nem fogjátok megbántani egymást. Egyszerűen azt jelenti, hogy szerelmes vagy, szereted szívedből. Néha azért, amilyen, néha pont annak ellenére. És tudod, hogy az a valaki is szeret téged, néha azért, aki vagy, néha meg pont annak ellenére."

Laurell Kaye Hamilton

"Vajon talán soha, nem hiszel már többé talán vajon mindig ezért leszel köddé Vajon bírod kínod, vágyad öli éned talán ha nem hiszed, akkor is eléred...?"
	Kapocsi Annamária Forrás: Poet.hu

Gámentzy Eduárd : Hozhatok neked

Hervadó virágok helyett,
Hozhatok neked színeket!
Kéket az égről,
Aranyló sárgát,
Legyen belőle
Takaród, párnád!
Ezüstöt ,csillogó
Forrás vizéből,
Hozhatok neked
Feketét, mélyről.
Nem olyan gyászos
Elszomorítót,
Csak olyan elfedő,
Menedékadót.
Hozhatok neked
Hófehér márványt,
Legyen a tükröd!
Hozok szivárványt!
Kifeszítem föléd,
Nem sírhatsz már soha!
Hozhatok neked!
- Csak tudnám, hogy hova...

Szécsi Margit : Bicskám és szívem kinyitva

A menny alatt,
gépfegyver-csipkézte mű-márványok,
lerontott traverzek, állványok,
lepusztult bálványok alatt
élek:
bicskám és szívem kinyitva.
Valami énekel bennem
zokogva és tanítva.
Végtelen nevetéseim
csillagozzák halálomat.
Bohóc és anya vagyok
s szerető.
De ringyó soha.
Műhelyem lett a föld, az ég,
beborít a csillagok pora.

Pomázi Dóra : Mondhatod, mondhatom...

Szilágyi Domokos: Szemedbe nézek

Amire nem lel szót a nyelv,
Mi be nem fér egy ölelésbe;
Miről az ajak nem beszél
Csókot adva, vagy vágyva, kérve;

Mit el nem mond egy mozdulat,
Ha kezeddel a búcsút inted;
Mit el nem árul mosolyod:
Azt mind kimondja egy tekintet

Kormányos Sándor : Vártalak

Tekintetekbe szőtt varázs,
csodás,igéző pillanat,
nézni egymást,hosszan tűnődve:
eddig miért nem láttalak?

Dobbanó szívek ritmusán
reszkető vágy,ha átszalad,
rájönni édes kábulatban:
Én mindig téged vártalak!

Weöres Sándor – Ha nézem a világot

Ha nézem a világot

a világ visszanéz

azt mondom, összevisszaság

ő feleli, teljes egész.

Azt mondom, csupa valótlan

a semmiség ragyog

ő feleli, nézz meg jobban

a valóság én vagyok.

Azt mondom, merő idegenség

sok átsuhanó tünemény

ő feleli, nézz a tükörbe

amit ott látsz, az vagyok én.

Virágos haikum

Minden kedves olvasgatómnak nagyon kellemes ünnepet kívánok!!!

Paruj Szevak : A szerelem

Utadba jön - nem is kerested.
Útjára megy - hiába nem ereszted.
Mindegy - csak tűrd szótlan panasszal!
Mindegy - üvölts, ha az vigasztal!
Mindegy - harapd némán a nyelved!
Mindegy - párnád ököllel verjed,
vagy görcsösen szorítsd a szádra!
Hiszel? - most istent káromolhatsz!
Hitetlen vagy? - hitet tanulhatsz!
Legyintenél - az is hiába,
s hiába vágyol a halálra.
Hát élj, s tanuld meg elfogadni,
hogy nem tud ennél többet adni.

Molnár Szilvi - Menedékkereső

Próbáltam illatba, citromosba
fojtani mégis megmaradt
próbáltam tulipánfejbe
gyömöszölni szuggerálva
szép bibéjét
mégis megmaradt
próbáltam szomorúfűz
ágán lóbálni
mégis megmaradt
próbáltam pillangó
szárnyán elküldeni
mégis megmaradt
próbáltam korhadt
faág odvába
dugva termeszek
étkének adni
mégis megmaradt
és száguld velem
véremben lüktet
belém ivódva
szememből szól
felfelé olthatatlanul:
engedj magadhoz.

Gámentzy Eduárt - Kérés

Amikor egyszer

elhagy a lélek

Egyedül leszek

- Gyere és védj meg!

Mikor a hajnal

Nem jön el többé,

- fogd meg a kezem! -

Ne váljak köddé!

Inesita - A méhecske mérge

Egy kora tavaszi napon egy méh nagyot nyújtózkodott, és kimászott a bábból, amiben eddig fejlődött. Körülnézett a kaptárban, de csak néhány dolgozót látott, mivel a legtöbben még nem keltek ki. Akik azonban kikeltek, serényen tettek-vettek. Nem is nézelődhetett sokáig méhünk, mert hamar odament hozzá egy dolgozó:
-Te meg mit nézelődöl olyan kényelmesen? Talán nem működik a szárnyad?
-De, remekül működik - mozgatta meg kicsit a szárnyait.
-Akkor munkára! Süt a nap, menj virágporért! Már csak pár óra van a melegből! Gyerünk!
A méh nem kérdezte meg, hogyan is kell gyűjteni azt a virágport. Olyan jól tudta, mit kell tennie, mintha már száz éve gyűjtögetné. Elindult hát a kaptárból.
Először egy picit dülöngélve repült - még szoknia kellett a saját szárnyát -, de hamar belejött, és elegáns köröket írt le a fű fölött. Miután kigyönyörködte magát a napsütésben és a virágokban, nekiállt a munkának. Elsőnek pipitéreket látogatott, aztán talált néhány pitypangot is.
Hamar megszedte magát, visszarepült hát a kaptárba. Ott lerakta a port, majd indult vissza a gyűjtőkörútra, de most egy másik irányba, mert szerette a változatosságot. Ezen az új helyen krókuszokba botlott. Persze nem botlott igazán beléjük, annál sokkal ügyesebb volt ez a fiatal méhecske.
A krókuszok kelyhében remekül érezte magát: sok-sok virágporuk volt, és nagyszerű, öblös kelyhük, amiben el is lehetett feküdni. Méhecskénk ki is használta mindegyiket, és a kaptár meglátogatása után újra ide tért vissza. Olyan jó helyet talált, hogy a változatosság nem is érdekelte már.
A harmadik vagy a negyedik körnél találkozott egy fehér krókusszal. A krókusz aznap nyílhatott ki elő-ször, ránctalan, ragyogó szirmokkal fordult a nap felé. Ahogy a méh rászállt, megszólította:
- Szia! Téged hogy hívnak?
- Hát... azt hiszem, sehogy. Méh vagyok. Csak gyűjtögetem a nektárt, és szállok egyik virágról a másikra.
- Hm. Nekem sincs nevem, pedig nagyon szeretnék egyet. Attól, azt hiszem, különleges lennék.
A méh csodálkozva hallgatott. Rövid élete során nem találkozott még ilyen különös gondolattal.
- Nem akarsz nevet adni nekem?
- Hát... én nem hiszem, hogy tudnék neked nevet adni. Nem is tudok neveket.
- Tudod - halkította le a krókusz a hangját, és még a szirmait is összébb húzta a méh körül -, én nagyon örülnék, ha Kázmérnak neveznének.
- Aha - mondta a méh, de aztán egész gyorsan kapcsolt. - Mit szólnál a Kázmér névhez? Szerintem illene hozzád.
- Micsoda nagyszerű ötlet! - lelkendezett a krókusz. - A Kázmér remek név! Köszönöm! Ugye, ezután is Kázmérnak fogsz hívni?
- Hát persze - mondta a méh.
- Te nem szeretnél egy nevet?
- Hát nem is tudom. Ezen még nem gondolkodtam. Tudod, mit? Inkább visszaviszem a virágport a kaptárba, és majd még visszajövök.
- Jól van, gyere csak! Én itt leszek!
- Jó álldogálást... Kázmér!
- Köszönöm! - rebegte a virág.
A méh folytatta a körútját, de minduntalan visszatértek a gondolatai Kázmérhez, a krókuszhoz. Tulajdonképpen - morfondírozott - egész jó lehet, ha van neve valakinek. Próbált kitalálni magának valami nevet, de nem jutott az eszébe semmi. Aztán, maga sem tudta, hogyan, megint Kázmér felé vitte a szárnya.
- Gondolkoztam ezen a név dolgon - zuttyant le a virág kelyhébe. - Nem is rossz ötlet. Azt hiszem, én is szeretnék nevet. Nincs valami jó ötleted?
- Hát - húzta össze a porzóit Kázmér - azt hiszem, a Géza egész jól illene hozzád.
- Géza...
- Vagy lehetnél Arisztid.
- Jaj, azt nem tudom kimondani. A Géza, azt hiszem, jó lesz.
Ebben meg is egyeztek, és Géza, a méh ennek örömére nagyot fetrengett Kázmér kelyhében. Tiszta virág-por lett a bundája, meg is kellett kicsit fésülködnie, mielőtt visszaindult a kaptárba.
Ezután Géza gyakran visszatért Kázmérhoz. Sokat beszélgettek, Géza elmesélte, mit látott a rét másik felén, Kázmér pedig a többi rovartól szerzett pletykákkal szórakoztatta. Vagy megpróbálták elképzelni, milyen lehet a nyár vagy az ősz, amit már egyikük sem fog látni. Játszottak is, volt, hogy Kázmér összezárta a szirmait, és Géza alig tudott befurakodni. Aztán hirtelen szétnyitotta őket, mire Géza nagyot bukfencezve esett a kehelybe. Ezen mindig jól szórakoztak.
De aztán egyszer, amikor Géza épp egy botrányos veszekedésről mesélt, amely egy hernyó és egy lepke között zajlott, a méhecske túl gyorsan fordult a másik oldalára, mire Kázmér fölvihogott:
- Jaj, ne csiklandozz!
- Én nem csiklandozlak - válaszolt kicsit sértetten Géza, mert úgy érezte, a története sokkal izgalmasabb annál, hogy holmi csiklandozással félbeszakítsák.
- Dehogynem! Máskor is előfordult már, de most nagyon erősre sikerült.
- Ez lehetetlen! Én egy szakképzett méh vagyok, nem csiklandozlak!
- Hogy lennél szakképzett? Hiszen te is egy-két napja keltél ki.
Ezen aztán igazán megdühödött Géza, attól pedig végképp, amikor eszébe jutott, hogy tényleg egy-két napos csak.
- Te csak egy ostoba virág vagy, ne sértegess engem!
- De hát nem sértegettelek! Én csak mondtam, hogy ne csiklandozz, mert azt nem nagyon szeretem. Nem volt bennem semmi rossz szándék - csodálkozott Kázmér.
- Na persze, azért emlegeted folyton ezt a csiklandozást. Ami nem is igaz.
- De hát tényleg igaz! És nem is emlegetem folyton. Csak ma mondtam először.
- Mindegy! El kell mennem dolgozni. Nem henyélhetek egész nap.
És elment, vissza se nézett.
Egész nap nem jött vissza Kázmérhoz, egy másik területre ment. Még hogy ő csiklandoz! Meg hogy nem szakképzett! Dühösen morgott magában, egy adag virágport rossz helyre is öntött mérgében. Erre a közeli dolgozók lehordták, hogy ne pazaroljon. Velük is kiabált, hogy neki aztán ne osztogassanak parancsokat, ugyanolyan senkik, mint ő.
És hordta tovább a virágport, bár egyre nehezebbnek érezte. Emésztette a gondolat, hogy még mi mindent titkolhatott el előle Kázmér. Ő ott tölti nála az idejét, mesél neki, hogy tudja, mi történik a réten, és ne unatkozzon, ő meg mindenféle csúfságot mond róla! Minél többet gondolkodott a dolgon, annál valószí-nűbbnek érezte, hogy Kázmér csak színlelte a barátságukat. Talán együtt nevetett a többi krókusszal rajta, amikor nem volt ott.
Ilyen gondolatok között telt el a nap. Estére már olyan fáradt volt Géza, hogy alig bírt megmozdulni. Eddig sosem érezte ilyen nehéz munkának a virágporgyűjtést. Éjjel aztán nehéz, mérges-szomorú álomba zuhant.
Másnap délelőtt megint másfelé vitte a szárnya, de délutánra már annyira hiányzott neki Kázmér társasága, hogy mégiscsak arrafelé kanyarodott. Kázmér borzasztóan megörült, amikor meglátta Gézát, mert nagyon szeretett volna megint beszélgetni és játszani vele. Türelmetlenül várta, hogy odaérjen hozzá, de Géza minduntalan leszállt más virágokra. Hát ennyire megharagudott? Amikor látta, hogy felé sandít, intett neki a szirmaival. De Géza némi tétovázás után elfordult, és ment vissza a kaptárba. Kázmér rettenetesen elszomorodott. Tudta, hogy hamarosan elvirágzik, már megjelentek rajta az első komolyabb ráncok. Ma vagy holnap elhervad, és nem találkozik többet Gézával. Nagyon bántotta, hogy mondta azt a csiklandozást. Igazán kibírta volna! De hát nem is gondolta, hogy ennyire megharagítja vele a barátját.
De Géza se érezte magát jobban. Látta ő, nagyon jól látta, hogy intett neki Kázmér. Dobbant is nagyot a szíve, majdnem el is indult felé, de aztán eszébe jutott: ugyan mit mondhatna? Mégse folytathatja a mesélést ott, ahol abbahagyta... Különben is, lehet, hogy Kázmér nem is akarja, hogy odamenjen. De hát integetett... De talán csak mutatott rá! Talán csak megmutatta a többi krókusznak, hogy na, az ott az a csiklandozós méh... És talán összenevettek rajta. Visszafordult hát, még nehezebb szívvel, mint amilyennel jött.
Így telt el az a másfél nap, ami még Kázmér virágzásából visszavolt. Géza többször is nekilódult, de mindig meggondolta magát. Csak távolról körözgetett, de jól látta, hogy hervad el Kázmér utolsó szirma is. Tudta, hogy soha többet nem fog vele beszélni, mert mire megint kihajt, ő már rég a végtelen virágportengerben fog nyugodni.
Ődöngött magányosan, hordta gépiesen a virágport, de már nem figyelt arra, mi történik körülötte. Várta a végtelen virágportengert, és nem nézte, süt-e a nap. Annyira nem érdekelte, mi történik körülötte, hogy egyszer nem vette észre, hogy kint viharos szél fúj, és esik az eső. Elindult, és mire rájött, mi történik, már messzire ragadta a szél. Küszködve próbált visszajutni a kaptárba, de nem sikerült. Csak sodródott, míg végül nagyot nyekkenve leesett egy bokor tövébe. Itt legalább nem fújt annyira, és egy kis védelmet is nyújtottak a bokor friss levelei az esőcseppek ellen. Felkapaszkodott egy levél fonákjára, és várt, hátha eláll az eső.
Ahogy ott kapaszkodott a levélen, furcsa hangot hallott: mintha valaki egész halkan azt kiabálná, hogy Segítség! Á, gondolta, biztos csak hallucinál, ilyen viharban nem is lenne csoda.
De a hang nem hallgatott el, most már egészen tisztán ki lehetett venni, hogy segítségért kiabál valaki. Persze csak egészen halkan. Géza egy darabig hallgatta, aztán leszállt a levélről. Mégse lehet magára hagyni azt a valakit! Ahogy azonban kiment a bokor takarásából, megint szembesült a szél és az eső rettentő erejével. Vissza is húzódott, ott morfondírozott magában. Most mit csináljon? Valaki bajban van, de ilyen szörnyű időben lehetetlenség egy ilyen pici méhecskének repülni... Várt hát tovább. Majd csak jön valaki, aki nagyobb és erősebb nála, és segít annak a valakinek.
De nem jött senki, csak a kiabálást hallotta. Egyre rosszabbul érezte magát. Megint, ezredszer is eszébe jutott Kázmér, aki intett neki, de ő nem törődött vele. Akkor se tett semmit, és tessék, búcsú nélkül vesztette el a legjobb (és egyetlen) barátját. Most is, lehet, hogy ez a kiabáló valaki nagy bajban van, és ő meg csak vár, csak vár, amíg már nem lesz mit tenni.
Elszánta magát. Kilépett a bokor alól, és elindult a kiabálás irányába. Repülni nem próbált, mert a szél azt tényleg lehetetlenné tette. Hű, de fárasztó volt gyalogolni a fűszálak között! Nem ehhez szokott az ő lába! De azért csak menetelt elszántan.
Az egyik orgonabokornál aztán megtalálta a kiabálót. Egy icipici lányka volt az, aki beszorult két ág közé, és sehogy se tudott kiszabadulni. Géza óvatosan, levél aljától levél aljáig ügyeskedve odarepült a lánykához.
- Szia! Én Géza vagyok, és hallottam, ahogy kiabálsz.
A lányka csodálkozva nézett rá. Még sosem találkozott Géza nevű méhhel.
- Én Abrika, a tündér. Elfújt a szél, és beakadtam ide az ágak közé.
- Segíthetek valahogy?
- Nem is tudom... Talán ha arrébb tudnád mozdítani ezt az ágat, ki tudnék mászni.
Géza nekiveselkedett, minden erejével próbálta eltolni az ágat, de az bizony nem engedett neki. Megpróbálta a másik ágat is elmozdítani, de az még erősebb volt. Abrika buzdította, hogy na, még egy kicsit, na, még egy kicsit, de nem használt.
- És ha belekapaszkodnál a lábamba? Talán kihúzhatnálak.
Megpróbálták így is, de nem sok sikerrel. Géza körülnézett, nem lát-e valakit, aki segíthetne. De az összes állat elhúzódott a hideg eső elől.
Ahogy aztán csak szomorkodtak és tanakodtak, hirtelen egy erős szélroham szétválasztotta az ágakat, amik közé Abrika becsípődött, a tündér pedig zuhanni kezdett.
- Segíts! - kiáltotta, de Géza gyorsabb volt a hangjánál. Odaröppent Abrikához, jó erősen belekapaszkodott a ruhájába, és lelassította az esését.
Szerencsésen földet értek.
- Hű, köszönöm, hogy segítettél, Géza.
- Nagyon szívesen.
- Megkérhetnélek még valamire?
- Persze, mondjad!
- Megkeresnéd nekem a varázspálcámat? Anélkül olyan tehetetlen vagyok. Repülni is csak akkor tudok, ha a kezemben van.
- Igyekszem, csak mondd meg, merre keressem!
- Arrafelé voltam, amikor kifújta a szél a kezemből - mutatott az egyik irányba Abrika. - Tudod, nem kérnélek, hogy ilyenkor keresd, de félek, hogy valaki rátalál, és az a pálca nagyon-nagyon veszélyes, ha nem az én kezemben van... Te is csak a végét fogd meg, ha megtalálod, és vigyázz, ne gondolj semmire, amíg a kezedben van!
Géza bólintott, aztán nekiindult a pálcakeresésnek. Küszködve repült, a szél ide-oda dobálta, nehézkesen kerülgette az esőcseppeket, de végül, amikor már úgy érezte, nem bírja tovább, meglátta a csillogó pálcát a fűben. Éppen egy egér vizsgálgatta érdeklődve.
- Ne nyúlj hozzá! Vissza kell vinnem Abrikának! - kiáltott Géza az egérre. Az úgy meglepődött a viharban repkedő méh láttán, hogy el is felejtette, mit akart.
Géza felkapta a pálcát, vigyázva, csak a végét, és igyekezett nem gondolni semmire. De ez persze bor-zasztó nehéz dolog, mert ahogy fordult, már eszébe is jutott: hol is lehet most Abrika? No, a pálcának se kellett több, hatalmas fénynyalábot lökött ki magából Abrika irányába, olyan erővel, hogy jócskán hátralökte az őt markoló Gézát.
- Ez nem semmi! - ámuldozott Géza, és minden erejét latba vetette, nehogy valamire is gondoljon, amíg visszaér. Valahogy sikerült megállnia, bár a pálca lőtt még néhányat, és megnövesztette Géza szárnyait. Ahogy odaért Abrikához, gyorsan odaadta neki a pálcát.
- Nagyon ügyes voltál, köszönöm! Nem akarod, hogy helyrehozzam a szárnyadat?
- Ó, dehogynem, köszönöm! - kedvtelve rezgette a régi méretüket visszanyert szárnyacskáit.
- Semmiség, semmiség. Viszont, mivel ilyen önzetlenül segítettél nekem, a saját épséged kockáztatásával, hálából teljesítem egy kívánságodat. Jól gondold meg, mi legyen az!
De Gézának nem kellett gondolkodnia. Pontosan tudta, mire vágyik mindennél jobban.
- Tudod, nekem volt egy barátom, a Kázmér, akivel összevesztem, és nem békültem ki. Pedig én voltam a hibás, ő nem akart megbántani.
- De hát ehhez nem kell tündérvarázslat! Menj oda hozzá, és kérj bocsánatot! Ha igazi barát, megbocsát, és megint jóban lesztek. Hazavarázsoljalak a kaptárba?
- Nem, nem, nem érted. Kázmér egy krókusz, és már régen elhervadt. Én pedig néhány nap múlva elmegyek a végtelen virágportengerbe. Soha nem hozhatom helyre már ezt. Nem tudnád elvarázsolni Kázmért, hogy megint kinyíljon? Csak egy napra, vagy csak egy órára! Csak annyira, hogy megint barátok legyünk!
Abrika elgondolkodva nézte Gézát.
- Azt hiszem, tudok segíteni rajtad. Kétféleképpen is: az egyik lehetőség, hogy most kinyílik egy napra, és beszélgethettek. A másik pedig az, hogy elhalasztom az utazásodat a végtelen virágportengerbe. El tudlak úgy varázsolni, hogy addig éljél, amíg Kázmér.
Géza arca felragyogott.
- Igazán meg tudnád ezt tenni? Hogy sose kelljen elbúcsúznom tőle?
- Igazán, de azért gondold meg! Ha ezt választod, jövő tavaszig várnod kell, amíg újra kinyílik. Aztán pár nap után megint egy évet kell várnod, míg újra találkoztok. És így tovább, minden évben. Sorban látod majd, ahogy a társaid elmennek a végtelen virágportengerbe, és télen egyedül fogsz gubbasztani a kaptárban. Fázni fogsz, és unatkozol majd.
- Nem baj, kibírom! Egész évben figyelek majd, hogy el tudjam mesélni Kázmérnak, milyen a nyár és az ősz, és a tél! Annyira szeretné tudni! Kérlek, varázsolj el!
- Hát jó, legyen, ahogy akarod. - Rákoppintott a pálcával Géza fejére. - Visszavarázsollak a kaptárba is, nehogy jobban megfázz, és egy évig köhécselj. És ha nagyon unatkoznál, csak hívj! Itt ez a szál a hajamból. Rákötözöm a nyakadra, és ha szükséged van rám, csak markold meg, és gondolj rám! Légy boldog, kicsi Géza!
A következő pillanatban Géza már a kaptárban volt, a kalandtól zúgó fejjel, és egy pillanat alatt elnyomta az álom.
Másnap megint kisütött a nap, és Géza folytatta szokásos körútját, csak most boldogan szállt virágról virágra. Jól figyelt, mindent megnézett, hogy majd mindent el tudjon mondani Kázmérnak. Egyszer próbából megszorította a tündérhajat, és Abrika tényleg megjelent, bár egy picit bosszús volt, mert éppen tündérnektárt készített, és arra borzasztóan oda kell figyelni. Géza bocsánatot kért az alkalmatlankodásért, mire Abrika megenyhült, és megígérte, hogy ha kész a nektár, hoz neki kóstolót.
Így telt el a nyár, az ősz, a tél. Télen tényleg nagyon fázott Géza a kaptárban, de addigra Abrikával is jó barátok lettek, ezért a tündér varázsolt neki önmelegítős takarót, könnyűt, mint a pók hálója, de meleget, mint a nyári nap. Nem is unatkozott, mert Abrika gyakran meglátogatta.
És aztán eljött a tavasz. Géza reszkető izgalommal repült mindennap Kázmér helye felé, míg egy nap aztán meglátta a kibújó bimbó hegyét. Attól kezdve nem mozdult onnan, nézte, ahogy növekszik, bár egy kicsit elbóbiskolt. Kázmér hangjára ébredt.
- Hát te, hogyhogy itt vagy? Mi történt veled?
- Jaj, kedves Kázmér, mindent elmesélek, csak kérlek, bocsáss meg nekem, hogy olyan ostobán viselkedtem veled! Hidd el, ezerszer is megbántam már.
- Ugyan, akkor sem haragudtam rád. Sose vágytam annyira lábakra, mint akkor. Úgy szerettem volna odamenni hozzád, hogy kibéküljünk!
És már szent is volt a béke. Géza mindent elmesélt, Abrikát, a varázslatot, hogy milyen a napsütés nyáron, milyen virágok nyíltak még ki, hogyan hullottak a levelek ősszel, milyen hideg volt télen, de milyen jól melegített a tündértakaró... Aztán odahívta Abrikát is, aki már nagyon kíváncsi volt Kázmérra, bár ezt a világ minden kincséért sem vallotta volna be. És így lett örök barát a krókusz, a méh és a tündér.

(Inesita)