2010. december 25., szombat

Weöres Sándor - Nől a dér, álom jár





Nől a dér, álom jár,
hó kering az ág közt.
Karácsonynak ünnepe
lépeget a fák közt.

Én is, ládd, én is, ládd,
hóban lépegetnék,
ha a jeges táj fölött
karácsony lehetnék.

Hó fölött, ég alatt
nagy könyvből dalolnék
fehér ingben, mezítláb,
ha karácsony volnék.

Viasz-szín, kén-sárga
mennybolt alatt járnék,
körülvenne kék-eres
halvány téli árnyék.

Kis ágat öntöznék
fönn a messze Holdban.
Fagyott cinkék helyébe
lefeküdnék holtan.

Csak sírnék, csak rínék,
ha karácsony volnék,
vagy legalább utolsó
fia-lánya volnék.



2010. november 21., vasárnap

Szalay László - Mintha


mintha

láttalak
hallottalak
éreztelek
volna már

mintha

néznél
érintenél
melegítenél

ősz van

mintha

itt lennél

(nekem írták...)

Papp Für János - most ne



most ne mozdulj
rögzítsük magunkhoz
ezt a pillanatot
odakinn a sötétben
falnak dől a magány
és zsebre dugott kézzel
a halál őrzi az éjszakát
csak egymás ölében
vagyunk otthon
nézd:
csillagok kapaszkodnak
a függönyön
a nyugalom ringó csónakja
hintázik a pillanat hullámain
(érintésem alszik bőrödön)
pszt...
- csak nagyon halkan -
szagot kapott a gyilkos éj
alvadt árnyaival kúszik a falra
de nem kell félned:
itt vagyok
csak most ne beszélj
(én is hallgatok)


Forrás: Poet.hu

József Attila - Óda (részlet)



Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.


2010. november 19., péntek

József Attila - Kopogtatás nélkül



Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethetsz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul,
amikor akad más is,
hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké
éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.



2010. november 18., csütörtök

Szalay László - Már nincs különbség



Már nincs különbség
nappal és éjjel között

Nappal rólad álmodom

Éjjel álmaimban
ott ragyog a nappal


Forrás: Poet.hu

Brinkusz Gábor - Holdfény




Ma én leszek a holdfény,
S belopódzom az ablakon át,
Mint aki hosszú útról hazatér,
Oda bújok Hozzád.

Messzi fehér csillagoktól
Északi fényt hozok Neked,
Smaragdszemű angyaloktól
Csillogó könnycseppeket.

Aranyszínű virágporral
Csillagot festek két szemedre,
Mintha pillantásod csillogása
Napvilágnak fénye lenne.

Majd két kezemmel betakarlak,
S hangtalan érintésem megtöri a csendet,
Ha sírsz, én könnyeimmel vigasztallak,
S akár a holt fény, felolvadok Benned.



2010. november 14., vasárnap

Sági Erzsébet - Ébredés



Csípős még a reggel. Csupasz faágakon
- a tél megfagyott könnye -, zúzmara ragyog,
míg ott fent, tavaszról álmodnak vágyódva,
égboltra száműzött, didergő csillagok.

Eltévedt vándornak, bolyongó hajósnak
fényévnyi távolból mutatják az utat.
Sosem fárad fényük, és ha mégis, hulló
csillag-sorsuk is csak földi példát mutat.

Fényetek jelkép lett, hullásotok csoda...
Tavaszt váró hittel bélelt e kaloda.
Csapda ez, csillagtárs, ahogy jön, elszalad,
emberlét, csillagsors rövidke tavasza.




2010. november 7., vasárnap

Budai Zolka - Lehetnél



A halálig volna jó bámulni téged,
aki nem vagy itt s talán nem is létezel,
szemeid mélyén keresni véget,
mint ki párás, szürkéllő messzibe réved
s nézi, amit sehogy sem érhet el.

Csupán akkor vagyok jól, amikor alszom.
Éjjel a mindenség világít köröttem.
Nappal s ébren feketén gyanakszom,
hogy képzeletben van csak szokatlan sanszom
egészen élni s nem ily törötten.

Csak a bizonytalanságban vagyok biztos
s a biztosnak látszót, magamért nem hiszem.
Nem tudom, hogy miért vagyok itt most,
miért üldözöm csalódásig a titkost
s utánam, miért nem jön senki sem.

Az ember inkább csak hazudik magáról,
az igaz dolgairól nehezen beszél.
Eltervez, küzd, fejteget és számol,
tanulságot von a sosem volt hibákból -
így lesz önmaga számára veszély!

Aki ír, még úgy tudja, ilyen az élet.
Álmodni képes, mint a játszó kisgyerek,
ki szobája falára fest képet
s ahogy az ajtaján csöndesen kilépett
még visszanéz s nevetve integet.

S te, akihez szólnak hangtalan szavaim,
te sem tudsz szeretni annyira, hogy létezz!
Szerelem a kételyek nyarain
lehetnél vagy mindegy, csak lennél valamim,
mert úgy foglak, hogy semmim sem érez.


Forrás: Poet.hu


Kormányos Sándor - Őrzöd-e még?



Még mind ugyanaz, ami szép,
szunnyadó alkonyi rét
cirpelő lágy dala von
fátylat az álmaimon.

Ha szunnyad az alkonyi rét,
suttogok: Hallod-e még?
Hív a varázsa, zenél:
Érzed-e azt amit én?

Még mind ugyanaz, ami szép?
Látod-e, látom-e én?
Tiszta szemek örömét
őrzöd-e, őrzöm-e én?



Forrás: Poet.hu

Kántor Irma - Felismerés



Törött szárnnyal
jöttem e világra
angyalt játszani neked.
Későn vettem észre,
tudnék repülni is
veled.


2010. november 5., péntek

Ivory - Ma a tiéd



Kinyitom az ajtóm,
ma nem zárom be magam,
tiéd lesz minden gondolatom,
és minden halk szavam,
és neked adom mosolyom,
a pohár bort az asztalon,
s a gyertyát is neked gyújtom majd,
és minden egyes halk sóhajt,
mi kíséri finom érintésedet,
míg csókolod nyakamon a lüktető eret,
és tiéd lesz bőröm illata,
ajkaim édes zamata,
testem forró ölelése,
szívem vad lüktetése,
tiéd lesz a lelkem is,
egy időre átadom,
ma a tiéd lesz minden,
mert így akarom,
igen, ma a tiéd lesz
minden
pillanatom.


Forrás: Poet.hu




Phaedra - Szerényen



Érzed?
Lila fahéjillatot
hordoz a szél,
s míg perceinkre
ráfonja magát
a rejtett pirkadat,
lágy hangod bennem kopogtat,
s szívembe csurgatja mézét,
ha Téged kér a mozdulat,
s az illanó érintés,
mely játszi’ arcomon
és selyem hajamon.
Bőrömbe égetett csended
mélyre fájja sóhajod,
s minden érzés
mi gyógyírra talál
megpihen Tebenned.

Lila fahéjillatot
hordoz a szél,
emléke rám tapad-
percnyi csendbe
csavart gondolata
nem vár holnapig,
megsimítja arcodat,
mint ki álmodik...

/phaedra/





Kónya Gábor - A híd



(- első vers hozzád -)

A tó tükör volt: a valóság mása,
És a lomb csak a koronája - fent
A leveleken pihent a nap - fény tört,
Szavam szakadt, mint elkopott szövet.

Az eget hordtad, mint ékkövet, szemed
Virág-gyöngyöket préselt a zöldbe,
Féltem, valami örökre itt maradt -
A vízben, a fűben, a föld alatt.


Forrás: Poet.hu


Szabó Lőrinc - Semmiért egészen




Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívül, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.




2010. október 31., vasárnap

Brozák Károly - október végén



a pókfonál még ma is ott ragyog
emlékeimben te is
azóta magányos vagyok
szívemben tövis...
emléked, bár falevél takarja
örökké csillogó
tudom menni kell, ha a sors akarja
s nem vagyok lázadó
míg emlékszem rád addig élni fogsz
leéghet millió gyertya is
álmodó szememre könnyet lopsz
gyere! szívemben terítek neked is...



Forrás: Poet.hu

Halottak napja 2010.




Lassú léptű délután
bólogat az ősz után,
elmerengve ballagok
- most reátok gondolok -
itt belül oly eleven
lejátszódik életem:
mind ki fontos volt - igen -
már csak emlékkép nekem,
eltűntek(tán nem is voltak)
csak álmomban nem oly holtak.

Párom, édes kedvesem,
fölötted csak fű terem,
édesapám drága lelke
itt dobog hűlő szívembe,
nagymamám, s mindaz ki még
derítette életét, annak,
aki egykor voltam,
tenyeremben színes múltam
szorongatom: 'el ne rebbenj,
emlékeim pilléje!
itt a helyed örökre!'

Kezemben pár szál virág,
fejem fölött száraz ág
kopár ujja nyúl utánam
- jelet rajzol lelkemen -
gallyak között bú terem,
lassanként megérkezem,
virágomat elhelyezem
(belecsempésztem a szívem)
gyertyát gyújtok - égi lángot
- ragyogja be a világot -
érezzétek: értetek
égnek most a mécsesek!

A nap immár lemerült,
körém sötétség feszült,
azaz nincsen teljes sötét:
pici lángok itt szerteszét,
apró fények milliárdja
integet az éjszakába,
visszacsillan éj palástja,
csillagokkal így üzen,
pislog égi réteken
már csak álmaimban szóltok
bennem itt él édes hangtok'
nyugodjatok! én most megyek...

(de csokromba jól elrejtve
szívem itt hagyom veletek)

H.É.

***

Most az ünnep tiszteletére ebben a blogban szokatlan módon egy saját verset hoztam...






2010. október 28., csütörtök

Grigo Zoltán: Végtelen



Feküdtem magamban este a réten,
körülöttem már álmodtak a füvek,
mint szentjánosbogarak fent az égen,
kigyúltak parányi lángoló tüzek,
elkezdett felém ballagni az erdő,
a fülembe titkokat súgott az éj,
a szelíden kanyargó folyó felől,
esőillatot hordott hátán a szél,
megállt az idő, már nem rohant tovább,
egy pillanatra behunytam a szemem,
a csillagok meg csak nézték tétován,
ahogy magához emel a végtelen.




Forrás: Poet.hu

2010. szeptember 27., hétfő

Dvorák Etela - őszi napsugár



Arcomon
sajgó táncot jár
az őszi napsugár.

Megremegek.
Nem simogat;
érintése fáj.

Levelek közt
rám talál,
szempillámon
ringatózva megpihen,
hajamba aranybarna
leveleket rejt.

Nyakamon felejtett illatod
az utolsó pillangót
felém csalogatja,
vállamon bujkáló árnyékod
beragyogja,

s az első csillagok
szenvedélyes sóhajával
szitakötők szárnyán
elszökik a nyár...




2010. szeptember 20., hétfő

Akasa - Jövendölés



Majd az éjszakával visszatérek,
csupa csillagpor lesz a ruhád.
Ne bánd, hogy el kell mennem innen,
csak betegebb lesz tőlem a Világ.

Majd minden hazatalál,
kisimul bennem.
Az Álom
lehajtja fejét...

Nyelvemen olvadó Neved,
az Űrben visszhangzik rég...

Majd szánni fogják gyönyörű,
utolsó halálos tettem,
mint álombeli sírást

ahogy elfelejtesz engem





2010. szeptember 17., péntek

Szakál Magdolna - furcsa lom



tudod
... a padláson annyi furcsa lom van

a kavargó őszi porban
elbújva a zivatar elől
majd vánkosom lészen egy korhadt gerenda
s a forgácsolt időt kémlelem
tetőcserepek közti réseken

tudod ott a jelen is körémborulhat
sós könnyem nem látja senki meg
s a mellettem tespedő magány
nem ijeszt el - ismerem

tudod
... a padláson annyi furcsa lom van

a tavaszi pázsit zöldje itt van velem
azon s kis mohásszélű
apróratört üvegen

a nyár is itt zenél
- nem minden madár költöző
de tudom most ősz van
s a tél is hamar eljő

tudod jó volna ha itt lennél
akkor nem riasztana
a hűlő alkonyat

tudod
... a padláson annyi furcsa lom van

- látom bennük önmagam -
s ha jönnél felismernél-e?
a törött üveg
a madárdal
neked is mesél?
s itt lesz(n)ek-e még?

tudod
... a padláson annyi furcsa lom van

siess
fázom
ez már a tél.!?




Forrás: Poet.hu

2010. szeptember 10., péntek

Szakál Magdolna: -őszül-



halomba söpört gondolatlevelek
- őszül -
hideg eső zuhog, s ránő a nyári zöldre a sárszürke
fondorlatos szelek még játszák a lágy hullámzást
de édes hangjukba már varjak vijjogása
vegyül
borzas fejű fák bátran őrzik águjjaikon a jelent
élekre pontosult falak mögé bújnak a városok
- köröttem is csak fodrozódik a tömeg -
az elesett idő fészkelődik
mint valami folyton magába térő szabad út
lehetőség vissza a nyárba, vagy előre
s a vége csak árnyékolt részlettudat
valami heves indulat
lépések neszeit cipeli a délután
- az enyém is
hogy ne terheljem túl leülök
a pad mellett még apró virágnyarak
de amint továbbindulok
belesodródom a város ereibe, s
talpam alatt a halomba söpört…


Forrás: Poet.hu

2010. augusztus 29., vasárnap

Dóka György - Szárnyatlan angyal



Kint eső zuhog s végigsöpör a tájon.
Semmi más: sár, bánat a látóhatáron.
Az Álmok kertje mély, meleg esőben ázik,
egy elesett angyal ölel át –
szárnyak nélkül reszket,
álmok nélkül fázik.
*
A hűvös, barna éj remegve száll az ágon
át, hozzád simul, hogy ott nyugalmat találjon.
Egy kis zugot hol elpihen nyugton, csendesen,
hol ketten lehettek és nem látja senki sem,
hogy átölel, hogy túl közel ér s te rád lehull,
míg fenn egy folt: a Hold a volt napok őre kigyúl;
s körötte csillagok – kis zátonyok az égen
úsznak el s így tűnnek el sötét tengerében
a bársony éjnek, ahogyan álmaink tétován
merülnek a végtelenbe minden éjszakán.

Öleld magadhoz őt, ne engedd egyedül,
álmod őre ma még, de holnap elrepül
s itt hagy magadra, belül csak édes kín marad…
tudod jól: te sem vagy bátor megélni napjaidat.
Minden nap fondorlat, csapda s hulló alkonyok
borulnak le rád – nem védenek angyalok
se már; pontos léptein közelít az Idő,
de elhagy, elfelejt mert hűtlen barátod ő.
Kis kupaccá gyűlnek a percek egy éj alatt,
álmod kertje fáradt s védtelen angyalodat
ki melletted állt – elrejti már
a Titkok kertje hívja, de újra rád talál
s ha ott lesz: fogd a szárnyait, nézz a szemébe
s kérd, őrizze álmaid s hogy
soha ne legyen vége.


Forrás: Poet.hu

2010. augusztus 27., péntek

Őri István - Mondd, mi lesz




...Mondd, mi lesz, ha megtalál az érzés?
Mondd, mi lesz, ha hív a messzeség?...

Mondd, mi lesz, ha érzem: mindez kevés?
Mi lesz, ha menni akarok - hozzád! veled!
Mondd, mi lesz, ha csak álmodom kezed?
s az utat, mely feléd vezet?...

akkor meghalok
csendben, szótlanul
elmegyek oda, ahol a madár se jár
és várok a feltámadásig
mert ott mindenki vár
és beszélgetek velük
elmondom életem
mindent, ami történt velem
és beszélek rólad is
arannyal csillogót
gyémánt szivárványt
tűzzel lángolót
mert szeretlek itt is
ha bár csak lélek vagyok
s mindent láthatok
mi szép és kedves nekem
de homályban van a világ
csak téged lát szemem
nincskezem nyújtom feléd
nincshangomon suttogok neked
ott messze lent, hol éled életed
hátha áttör a zajon a szerelmes
gyenge hang
hátha úgy hallod meg
mint imára hívó harang
és elindulsz felém
úttalan utakon
sohanemvolt vágyakon
legyőzve mindent, mi utadba áll
s közben a hívó harang szava
előtted jár
és vezet
és egyre hangosabb...
és egyszer csak megváltozik
s akkor szívedbe béke költözik
mert szavakat hallasz harangszó helyett
és megérted: mostmár mindent lehet
engem is! -
és felém nyújtod szent kezed
és nekem adod drága életed

és feléd nyújtom vankezem
és neked adom életem

mindenem...

örökkön örökké

ámen


2010. augusztus 21., szombat

Somlyó Zoltán - A büszke szem



A büszke szem az égre bámul;
a néma szájban titok él.
A büszke kéz, az összezárul;
a büszke szív, az nem remél.

Én feléd nézek két szememmel
s a szájam zárt, mert titka van.
S feléd lengetem két kezemmel
a szívem, amely nyitva van.


2010. augusztus 20., péntek

Papp Für János - Naplemente



a várost elhagyom
a tükörben összeszűkül az út
egymásra dőlnek a házak
teljesen magadra hagylak
abban a végképp csendben
ami érthetetlen torlódik mögém
előttem a nélküled
tágas terei bomlanak
kinyílik valami roppant árvaság
elsoványodsz elfogysz
a horizont metsző élei közt
csak maradékaid maradnak;
dobálnak-tépnek-összeraknak
bármi-forma lehetsz
csak az egész tilt ki magából
félhomályba érek
fényszórót kapcsolok
(egyetlen napraforgó virágán
bolyong a naplemente)


Forrás: Poet.hu

Hajdú Levente - Emléked futára




Az alkonyégre ránőtt már az este,
imbolygó léptű nyári éj ölel,
feszeng egy szó az ajkam szegletében,
kimondanám, de nem vagy már közel.

Hervadt vágyakat kaszál kinn a bánat,
fájdalmam terhét magam hordozom,
örömöm rózsája immár elvirágzott,
gyógyulni vágynék, s nincsen orvosom.

Átfestett magányban táncol most a jelen,
csöndjének súlya vállamra tapad,
reám talál mindig emléked futára,
időz egy percig... s aztán elszalad.


Forrás: Poet.hu

2010. augusztus 19., csütörtök

Babits Mihály - Szerelmesek



A fejüket a tenyerükbe véve
úgy nézik egymást,
mint akik nem látták már ezer éve,
dajkálva lassan, elringatva gyöngéd,
szép mozdulattal
testük csodásan-égő drágagyöngyét,
majd szájukat a csókhoz igazítják,
keresve átkozott-zárt életüknek
a nyitját,
de tétováznak még, várnak sokáig,
eltávolodnak, úgy tekintenek föl
a messze mámor ködbe fúlt fokáig
boldogtalan szemük széjjelmeresztett,
nagy csillagával, hogy magukra öltsék
a könnyű vágyat, mint nehéz keresztet,
és szájuk és szemük és benn a lelkük
reszket.


Barna Márta - Asszony vagyok




Ha dal lehetnék,
Neked szólnék.
Ha szellő,
Hozzád szállnék.
Ha fény,
Érted a sötétet
tündöklővé tenném.

De mert asszony vagyok,
fohászként Hozzád szállok és
ajkadon imaként megpihenek.
Homlokodon redővé fércelődöm.
Szíveden bújócskázom.
Szerelem édes érintéseként
ereidben, mint a vér
zsibongva áramolok...




Derzsi Pál - csak azért




félálomban is rád
hogy emlékezzem
ahogyan lépdelsz
álmok felnőtte tisztásokon
szelíd az éj
ahogy a kezem
kezedbe röppen
csak azért
ne félj


Forrás: Poet.hu

Kormányos Sándor - Úgy viszlek...




Nem vagy sehol, csak szívem mélyén érzem,
hogy lüktet a csend s a halkuló világ
úgy sóhajt érted mint kint az őszi erdőn
a levele után rezzenő faág.

Nem vagy sehol, csak konok némaságom
őriz, mint álmot, mint elvesztett csodát,
s mint nyarak tündöklő mosolyát az őszbe
úgy viszlek magammal emlékként tovább.




Forrás: Poet.hu


2010. augusztus 17., kedd

Szakál Magdolna - égi kárhozatban



ördögöt küldött-e a menny
vagy angyalt a baljós, kénkövet okádó vad pokol
nem tudom, de ha kell, én érte akár elkárhozom
legyen Ő sajgó végzetem

hisz tűzszeme véste szívemre a lángoló zsoltárt
s most érintő űrt zengenek
a testben futó vérerek
s az egymáshoz elfehérült kínnal igyekvő bordák

égi asztalnál éhezem
mert üres tenyeremre csak ujjad nyomát szorítom
és vér serken szám zugában lásd: felperzselte csókod
s pokol tornácán égek el...

HIÁNYZOL


Forrás: Poet.hu

Derzsi Pál - Fogj szorosabban



fogj szorosabban,
hogy sajduljon testem
e szorításban,
s érezzelek mindenhol:
vízben, tűzben, a napsugárban,
és szeresd a hangomat is,
a tied egészen,
hozzád, neked beszélnek
szavaim, hát zsongjanak
tovább, le, egészen
vágyódó tested szép hajlatain,
nyílj, kívánj bolondul,
ahogyan Napba mártózik a virág,
virul szellőnek táncán, énekén
s füvek felnövő loboncában
a fénnyel szeretkezik


Forrás: Poet.hu

2010. augusztus 14., szombat

Hajnal Anna - Nevem kimondtad



Nevem kimondtad, s nyelveden
megolvadt nevem, mézes bor,
átgyúlt köröttünk a sötét,
s illatozott ezer bokor,
és százezer fülemile
énekelt, egyre csattogott,
eső verte az ablakot,
odakünn kitavaszodott...

Hozzám hajoltál s forgószél
tört rám és forgatott vakon,
hozzám simultál és a szél
szédülten elült vállamon,
s amikor összeért a szánk
hogy villám ért-e? vagy parázs?
megbénult minden gyors tagom,
s a szívem haldokló parázs...





2010. július 31., szombat

Nagy László - Fagyok jönnek



Fagyok jönnek sorban,
fehér dühű gárda,
mint a perec roppan
az esendők válla.

Nélküled hol laknék?
– megborzong a lélek –
Hajnaltüzes hajlék
a te közelséged.

Szemem elől vedd el
a tél-hideg tányért,
etess szerelemmel,
hogy ne legyek árnyék.

Szerelmünk tűztornyát
engedd betetőznöm –
kapcsold ki a szoknyát
az aranycsípődön.


2010. július 18., vasárnap

Málna - Sírj velem esőt az őszbe!



Hát sikerült...

Falaim ledönteni
csak félreállni felejtettem el
és most dörög az ég is
- már csak mosolygok -
Vajon ő is rám szakad?
És Te?
Hol vagy?
Alattam, vagy felettem Istenem?
Vagy zuhantál velem?!
Itt sem hagytál el egészen...?

(akkor sírj velem
esőt az őszbe)




Forrás: Poet.hu

2010. július 15., csütörtök

Dóka György - Elvágyódás



Most ott lenni távol – valahol
ahol a Nap ragyog és a tengerár dalol
kéken, lilán és éj sötéten
súgva a szélnek: szabadon éltem
s szerettem is; -- de hamis volt mind az álom…
keresem smaragd partomat, de nem találom,
amit az ezüst hajnal ölel át
s fátylába takarva leli meg otthonát
kis szigetem; s ha követem szikrázó fényeit
a Napnak, mint egy sodródó kő az éveit
számolja itt: növény, állat, ember,
mit elnyel majd az Idő, mit elsirat a tenger.

Most úgy elpihenni együtt – valahol
hol hűs nyárfaliget suttog s fölénk hajol
és kis sikátort emelnek a levelekkel
zölden, kéken és más szivárványszínekkel
virágjaink; s a nyugalom áldása száll
fölénk, süket a Csend – csak az Idő zihál
utánunk s már megy is, csak tovább rohan…
itt hagy vagy elsodor oda hol álmok világa van
s hol szabadon éltünk
s szerettünk is, -- de hamis volt minden álmunk…
kerestük Szerelem-szigetünk, -- de sohasem találtuk.



Forrás: Poet.hu

2010. július 12., hétfő

Szilágyi Hajnalka - Most csak szeretlek (részlet)



Engedj közelebb magadhoz,
hadd kapaszkodjak világodba vissza,
fáradt vagyok, szememre nehezedik
a hajnal közeledése.
Távolodnak a falak.
Csak te maradsz, és én.
Szemedben a most örökkévalóság,
a jövő kifeszített tükörkép.

Köréd fekszem.
Te kifújod a levegőt,
én belélegzem,
ha én fújom ki,
te lélegzed be,
ha nem veszel levegőt,
megfulladok…

…és úgy roppanok szívedben össze,
mint űzött nyári fények,
Isten összecsukódó tenyerében





Nadányi Zoltán - Megálltam ma a télben...




Megálltam ma a télben,
nem éreztem a szélben,
hogy szeretsz.

A holdba néztem éjjel,
de nem jött semmi fényjel,
hogy szeretsz.

A párnám sírva téptem,
nem súgta a sötétben,
hogy szeretsz.

Tudom már, kedves, hallod,
tudom, ha be se vallod,
nem szeretsz.




Reményik Sándor - Végrendelet





Fáradtságom adom az esti árnynak,
Színeimet vissza a szivárványnak.

Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
Mosolygásom az őszi verőfénynek.

Sok sötét titkom rábízom a szélre,
Semmit se várva és semmit se kérve.

Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:
Kétségeim az örvényekbe szórom.

A holtom után ne keressetek,
Leszek sehol - és mindenütt leszek.












Radnóti Miklós - Naptár/Július



Düh csikarja fenn a felhőt,
fintorog.
Nedves hajjal futkároznak
meztélábas záporok.
Elfáradnak, földbe búnak,
este lett.

Tisztatestü hőség ül a
fényesarcu fák felett.



Bella István - Azért, mert








Lehet, magamért szeretlek.
Lehet, hogy magadért.
Lehet, színéért szemednek.
Lehet, a hajadért.

Lehet, azért, mert nyár van.
Lehet, mert van kezem.
Mert élő meghalásban
élek, élsz, életem.











Szabó T. Anna - Leskelődők


Langyos ködbe balzsamozva
mint az őszi csillagok
néznek - titkon sejted őket
gyermekarcú angyalok.

Érthetetlen, hallhatatlan
csöndbe mártott dallamok 
ködbe burkolózva állig
láthatatlan angyalok.


2010. július 9., péntek

dreams-come-true - Mint...



nyílsz
csukódsz
mint a pillangó
szárnyai
jössz
eltűnsz
mint a bolondok
vágyai
könnyezel
nevetsz
mint a bohóc
a fényben
reszketsz
és izzol
mint láng
a decemberi éjben
hívnál
és küldenél
megtartanál
és elveszítenél

egy van
csak
ami örök:
szemedből
lelkembe égett
gyönyörű körök



2010. július 7., szerda

Széles Kinga - Lemenőben...



Szárad lelkén Nyár halála,
Még sem szürke palettája.
Ecsetjével vígan játszik,
Reggel dérrel parolázik.
Napsugárnak tüzes heve
Már a múlté, nincs ereje.
Szilaj csóva, szegény pára,
Porszem sem ül már hátára.
Bágyadt sugár, sápadozva,
Fáradtan dől ablakomra.
Tüzed s heved elvesztetted,
Szemem állja tekinteted.

Őszi Naphoz szóltam halkan,
Délutáni alkonyatban.


(Kicsikinga)



Forrás: Poet.hu

2010. július 6., kedd

Grigo Zoltán - Hiányzol



Nem te vagy ott kint, nem is én vagyok,
A szél zörgette meg az ablakot,
Idebent, most a gondolat,
Magányból épít tornyokat.

Azután kinéz az ablakon,
És vár téged, vár nagyon.

Itt állok magamban egyedül,
Eső áztatja kint a fákat,
Hiányod bekopog szívemen,
Néma csend üli meg a tájat.
Az esőcseppek csak peregnek,
Lefolynak lassan az ablakon,
Csak állok magamba merülve,
És a hiányod, fáj nagyon.
Az eső esik, egyre jobban,
Ázik a bokor, ázik a virág,
Csak nézem, és arra gondolok,
Milyen üres nélküled a világ.




Forrás: Poet.hu

2010. július 5., hétfő

Mardi Miriam - Nincs másom



Nincs másom kívüled -
ócska, tépett, foltozott álmodás -
talpam alatt "százezer út" göröngye,
mégis mind visszavezet hozzád.
Nyárból őszbe is csak feléd
s ha befurakszik kabátom alá a tél,
szívnek melege, mondd, leszel-e...
s leszek-e még...



Forrás: Poet.hu

2010. július 4., vasárnap

Dezső Márton - Jól csak a szívével lát



Sötét üres éj és csendje
fordul át a reggelekbe.
Merre vagy?

Rég megrontott ártatlanság
fehér bőrét savak marják.
El ne hagyj.

Hangafűben kicsi lábak
kígyók lágy neszére várnak.
Hercegek.

Tüzet rak és letört gallyak
helyén merednek a varjak.
Bennetek.

***

(2010.06.29 - 100 éve született Saint -Exupéry)




Forrás: Poet.hu

Kovács Daniela - Hiányzol...



A méz-sűrű éj ágyat vet szobánkban
kíváncsian néz az emberarcú hold
árnyékok bújnak komor ködruhába,
akárcsak szívem, mely gyötrődve dobog.

A vetkőző lomb barna bánatában
a járdán haladóknak búcsúzóul int,
levél-rejtette fájó panaszában
stigmaként őrzi a messze csengő kínt.

Hangtalan verssé változik a szavam
tusba mártott tollam csupa fájdalom
fáj a tájnak is, a liget sírva fakad,
és zokogok én is, mert hiányzol nagyon!

(Vörös Liliom)



Lesznai Anna - Tudom,hogy vagy...


Tudom, hogy vagy: és megállok az éjben.
Állok az esőszagú kertközépen
És kinyújtom két áldott, dús karom
Tudom, hogy vagy: tudom, hogy élek.

Nem kereslek, és mámort nem remélek
Tudom, hogy vagy: és megállok az éjben.
A lombos kertnek minden szála rebben
És elmerül tengernyi tárt szívemben
Tudom, hogy vagy: és nincs többé a kert.

Az ég boltja csillagfénnyel kevert,
Tudom, hogy vagy: s a halk csillagok gyülnek,
Szerelmem fáján virágként megülnek
Dalos virágok dús szerelmem fáján
Tudom, hogy vagy: és elhalkul az éj.
Nincs fény többé az égi mezők táján,
Testem fénylik, mert vágyad pihent rajtam
Tudom, hogy vagy: s nincsenek csillagok.

Belém vésődött csókod nyoma, ajkam,
Karom sem más, csak bontott ölelésed,
A föld sem más, csak hely, amelyen álltál.
Tudom, hogy vagy: és beléd ömlik minden
Gazdag tejútja a százkeblű létnek.

És utolsónak bevonulok én is -
Hála néked, hogy nem kell lennem nékem
Én édes, áldott, boldog megszűnésem,
Nem kell lennem többé: te vagy.



Hiba történt a modul működésében