2012. július 25., szerda

Székely János: Második kolozsvári elégia





Nézd, ismét rozsda bántja fönt a lombot.
A füzek ismét vízre hajlanak.
A buboréknyi felhők hűvös égen
Kimondhatatlan lágyan rajzanak.
Arany-nap villog dombjaink fölött.
Hevében lassan érnek a gerezdek.
Édes, üvegszín gömbjeik között
Darázsdongású szelek ébredeznek.

Képed idézi újólag a táj.
Te vagy jelen ismét a szilvafákban.
Téged pillant meg bámuló szemem
A higany-fényű folyók hajlatában.
Az őszi lombok szelíd aranyán
Aranyló fürtöd látom: te vagy ébren.
A felhők kontyát, furcsa hajzatát
Te vagy, ki egyre lágyabbá igézed...
Te rejtőzöl a visszhangzó tetők
Szigorú zöldjén; téged ringat bágyadt
Fürtjén az édes, illatos gerezd.
A bukó napban lázasan remegsz.
Ott élsz a város százezer falában.

Elgondolom, hogy múltam hány alakban
Bűvölt már értő szemeim elé!
S te örökké elérhetetlen voltál,
Szárnyaltam hozzád, mégis, felfelé,
S ma benned látom visszatérő múltam
Magvát; te vagy ma jobbik életem,
Százszor megígért, megtagadott mégis:
Másik magam, fájdalmas kedvesem!

– Közös az élet, amit eddig éltünk,
Bár nem lehettél teljesen enyém.
A közös sors, mely megőrzött egymásnak
Egymástól is – így tárul most elém.
Oltatlan szomjunk sokszoros talánya
Így bomlik ki, s a titkos érlelem,
Mely lappangva kísér és jó irányba,
Finom szálakkal vonja életem...

– Tisztán őrzött meg egymásnak, és végül
Egymáshoz láncolt hosszú háborúnk.
Változhatatlan sorsunk egybefonja,
S még jobban megköt, hogyha változunk
Örök vasával teljessé kovácsol,
S legyen bár harcunk egyre ostobább:
A lágy csírákat érlelő magányban
Egymás életét adjuk majd tovább.



2012. július 11., szerda

Derzsi Pál: Patakká




... patakká lettem egy pillanatban,
amikor mássá már nem lehettem,
patakfodorrá csillámló habban,
tavaszi csoballyá lett a lelkem,
és dallá, mi átfog, lángjával éget,
örömmé, csodává engedtél érnem,
tanítva lobogni fel a messzeséget,
és soha el nem engedni Téged.

patakká lettem minden pillanatban,
mikor átjárt a lelked
- mást nem tehettem -
hűsen folytál, akár a víz,
átölelve testem
tanítottalak égni:
messzi végtelenbe
lettél patakom, mi folyton árad
szerelem medrében
folyni...
mely mindent áraszt...
szerető szívem Téged választ
(örökre)
    
(Edina és Pál közös verse)




Forrás: Poet.hu


2012. július 8., vasárnap

Lesznai Anna: Mért oly hosszú




Mért oly hosszú az út a szívtől a szájig,
Hogy lüktető lelkem sosem jut odáig,
Hogy a mindenségtől úgy el vagyok zárva.
Csendes békés szerrel nem jut napvilágra.
Életemnek fáját erősen rázzátok,
Hadd hulljon gyümölcse ujjongva reátok.
És mint dió burka, mely hull napos ágról,
Repedjen meg szívem a nagy boldogságtól.
Törjétek fel zárját az énálmodásnak
Hogy elepedt lelkem od' adhassam másnak,
Másnak, másnak, másnak, ki megváltsa tőlem
Aki rezgő hangszert formázhat belőlem,
Ki valóra váltson, megitasson vérrel...
Megetessen könnyes szerelemkenyérrel.




***


Bálint Lea: Boldogságom erdeje (részlet)




64.

Mikor a szerelem eljött hozzád
már nem hitted, hogy létezik
Megsebezted
mert a fájdalomban biztos voltál

A piros rózsák szirmai hullnak
ülsz a múlandóságba nézve

Halandóvá sebezted a halhatatlant.


1969


2012. július 6., péntek

Rimanóczy Ildikó: Ha majd megérkezel




Amíg megérkezel,
könnyeimből hintek gyöngyöket az útra,
vezessék lépteid, s idetalálsz újra.
Mosolyod mosolyom szivárványba zárja -
mézharmat-ízeket álmodom a szádra,
fényeket szemedbe, kezemet kezedbe -
amíg megérkezel.

Amíg megérkezel,
boldogságmagokat őrzök tenyeremben,
s rád simítom, mikor álmod tovarebben.
Csókjaid emlékét fogva tartja bőröm -
szavaim melegét hét fátyolban őrzöm:
világ elől rejtem, számodra megmentem -
amíg megérkezel.

Amíg megérkezel,
érted örömtüzet rakok a jégmezőn,
itt várok rád, amíg te töprengsz révedőn,
fényszikrákat gyűjtök, s ha majd megszomjazol,
velük itatlak, míg szíved is válaszol.
Megtanítlak szállni, mindig fényben járni -
ha majd megérkezel.


Poet.hu

Hiba történt a modul működésében