2008. március 26., szerda

Veres Judit: Rólad

Ma rólad szeretnék írni
Hol vagytok szavak?
Félek, ezen az éjszakán
Az álmok is alszanak
Csak én vagyok ébren,
Bennem a magány dalol
Talán messze-messze
Te már alszol valahol
És álmodsz is, tán rólam
De reggelre elfelejted
Érzed, egyre közelebb
Hoznak hozzám a
Rohanó percek
Aztán újra ellop a zord idő
Helyetted fakó álmok jönnek
Tiéd ajkamon minden mosoly
Tiéd szememen a könnycsepp
Nélküled csak csend vagyok
Nélküled csak remegés
Arra hogy mennyire szeretlek
Ezer szó is kevés.

Óda az emberiséghez

Photobucket





"Kellett nekem, hogy rád akadjak,
Kellett, hogy megkedveljelek,
Hogy együgyűn mindent bevalljak,
S hogy büszkén ne hallgass te meg!

Kellett nekem beléd szeretnem,
Kellett nekem, hogy meggyötörj,
Hogy bálványozzalak szívemben,
S hogy te viszonzásul megölj."

(A "Lady L." című regény mottója)

2008. március 24., hétfő

Vázsonyi Judit : Nélküled is Veled

Jaj! Rámszakadt az ég! Szívemre dőlt hegyek
összenyomnak, alig kapok lélegzetet!
Távolról hallom - azt súgod - " sóhajts nagyot "
de nélküled tovább most - jaj! - hogy legyek?!

Az égre ma is feljöttek a csillagok,
a hold a hideg éj ködén átpislogott,
télbedermedt fák gyűrűiben is az élet lüktet,
bárha látszólag tán elszunnyadott.

Házak ablakán fény dereng és kiköszön,
gyermekek ringnak édes anyaölön,
de engem a fagyott föld hidege markol:
Jaj! Rámtalál-e még nélküled az öröm?!

...ha holnap újra virrad, ha még itt leszek,
tenyeremben őrzöm meg érintésedet,
hangodat fülemben, s minden tekintetben
szemed sugarát...ameddig itt leszek,

amíg csak itt leszek, nélküled is Veled

(Vázsonyi Judit)

2008. március 19., szerda

A szeretetről


"...a Szeretet, mely nem múlik el soha. Mert túl van téren és idön.
Mindegy, hol, vagy mikor látlak. Ha életemben csak egyszer, akkor is szeretlek.
Nem kell veled élnem, nem kell naponta látni, érinteni, ölelni, simogatni téged.
Elég, ha megpillantalak a vonatablakban.
Vagy még annyi se kell...Csak tudni, hogy vagy. "

Sajnos a szerzőt nem ismerem, de a gondolat nagyon megérintett....

2008. március 17., hétfő

Hajnal Anna :Akarlak, szeretlek


Akarlak, szeretlek, kellesz nekem
dacos, síró szived csupa vad szerelem
csupa vágy, csupa láng csupa konok erő
már lankad az ész, a védekező.


Félelem? Távolság? Mit jelent?
Mindig több, több éhséget teremt.
Hiszen elpusztulunk így Te meg én
két árva fuldokló, néma, szegény!


Akarlak, szeretlek, rég elég
titok és várás és szenvedés
boruljunk össze, mellre mell
két fáklya szivünk hadd lobbanjon el!


Hasitó villám szívemen át
feszül és tágul az egész világ
szük abroncsok a sarkkörök
kicsap a tenger, s a szent ködök
ragyogva befödnek, vihar és láng:
együtt világok várnak ránk!


Együtt - vagy halál és pusztulás
szerelem - szerelem, fényvarázs.

Csukás István: Ülj ide mellém

Ülj ide mellém s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett,
és hol van már az a felelet,
leolvasztotta a Nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem, de most szeretem
az utat, mely hozzád vezetett.

Coelho idézet

"A szerelem olyan, mint a kábítószer. Először eufóriába esel, és teljesen átadod magad az érzésnek. Aztán másnap többet akarsz. Még nem váltál függővé, de annyira jólesett az az érzés, hogy az hiszed, ura tudsz maradni a helyzetnek. Ha két percre eszedbe jut a szeretett lény, hát három órára elfelejted. De aztán szép lassan rászoksz, és teljesen függővé válsz. Ekkor már három óráig gondolsz rá, és csak két percre tudod elfelejteni. Ha nincs a közeledben, ugyanolyan rosszul érzed magad, mint a drogos, aki nem kapta meg az adagját. És ahogy a drogos képes lopni és megalázni magát, hogy megkapja, amire szüksége van, te is bármit hajlandó volnál megtenni a szerelmedért."
/Paulo Coelho - A Piedra folyó partján ültem és sírtam/

2008. március 13., csütörtök

Dervár Zita : Húsz év múlva

Ezt az írást egy szerelmi témákkal foglalkozó topicban leltem, és annyira megtetszett, hogy ide is beillesztem:

"Húsz évvel ezelőtt kezdődött.
Húsz éve ismertem meg őt. Egy rövid, de szomorú kapcsolat után figyeltem fel rá. Nem is tudom, miért? Egy átlagos férfi volt, átlagos munkával, élettel. Mégis kiszúrtam őt, és azonnal meg akartam ismerni. Melegség sugárzott belőle és odafigyelés. Ő az, aki végighallgatja az étteremben a kezdő pincérnőt, miért is borította az ölébe a levest, ő az,akivel ha beszorulsz egy liftbe, mire kijöttök az egész életedet ismeri, ő az, akinek az ember kérdezés nélkül gyónni kezd. Hamar rákaptam a társaságára, mint mások a kábítószerre. Rövid időn belül ő lett a mindenem, bizalmas jóbarát, tanácsadó, lelki szemétláda, és a férfi, csupa nagybetűvel.
Őrületes fellángolás volt. Ha mellettem volt, ittam minden szavát, ha nem, pokolian hiányzott. Lassan átalakult az életem, nyitottabb lettem az emberek, történések felé,
kitágult az érdeklődési köröm, és rengeteg barátom lett.
Hozzá rohantam, ha valami nem sikerült, és akkor is, ha igen. Tőle kértem tanácsot, ha kihívás előtt álltam, és olyan jól esett vele vitatkozni is.
Kiegyensúlyozott volt a kapcsolatunk, nagyjából tudtuk mit jelentünk egymásnak.
Szerelmesek voltunk.
Soha nem ígértünk egymásnak mást, csupán őszinteséget. Nem is hinné az ember, néha ezt az egy dolgot is milyen nehéz betartani. Mégis, sokkal többet adtunk egymásnak,
megkaptuk a másikat. Mindenkinél jobban ismertük egymást, a gondolatainkat, érzéseket, indulatokat. Úgy éreztem, minket az ég is egymásnak teremtett.
Talán tévedtem.
Pár év elteltével egy semmiségen összevesztünk, és kiköltözött az életemből.
Akkor nem értettem mi történt, összetört a szívem, elhanyagoltam a karrierem, a barátokat. Nagyon nehezen álltam talpra, és igazából sosem hevertem ki.
Eltelt tíz év. Volt néhány futó kapcsolat, semmi komoly, csak a munkának éltem.
És akkor egyszer csak ott állt az ajtóm előtt.
Nem hittem a szememnek.
Gyűlölni akartam, de nem tudtam. Örültem, hogy látom. Természetesen elmentem vele vacsorázni, és ott, valamikor két fogás között megkérdeztem miért hagyott el. Mert a veszekedés nagyon átlátszó volt, ennél azért jobban ismerhetett volna.
Azt mondta azért hagyott ott, mert túlságosan szerettem őt. Ő nem akarta, hogy vele éljem le az életem, én, aki húsz évvel voltam fiatalabb nála. Azt akarta, hogy találjak valakit, aki illik hozzám, és legyek boldog. Legyek boldog !?
Eszembe jutott az elmúlt tíz év, amitől megfosztott, amit együtt tölthettünk volna. De legjobban az fájt, hogy engem meg se kérdezett, egyszerűen egyedül eldöntötte, hogy nekem mi lesz jó.
Már sírva kérdeztem, és szerinted boldog lettem?
Nem, mondta halkan. Mint ahogy én is csak szerencsétlen voltam nélküled. Ezért jöttem vissza.
Vissza ?! És ki mondta, hogy nekem még kellesz?
Nem válaszolt, csak komolyan nézett a szemembe. Aztán felállt, és haza mentünk.
Még nyolc év jutott nekünk. Nyolc rövid évecske...
Már két éve elment, és én nem találom a helyem, hiába a munka, a barátok, szürke lett
minden. Elvesztettem a társam, a másik felem.
A sírkőre csak ennyit írattam: Rövid volt."

2008. március 3., hétfő

Wass Albert - Ha jön az ősz



Ha majd az ősz,
összegyűjt minden bánatot, s vele
a lelkemet behinti csendesen:
eljössz-e vigasztalni, kedvesem?

Eljössz-e akkor simogató szóval,
mikor a lelkem többé nem nevet,
s mesélsz-e majd, mikor a könnyem éget,
hajnal-fényből szőtt, színes-szép meséket,
amiket egyszer én mondtam neked?

Ha akkor eljössz:
áld`ni fogom a lábaid nyomát,
s áldott legyen a rózsaszínű út,
az út, melyen menni fogsz tovább,
áldott legyen a szív, mely erre kerget,
s áldott legyen, áldott legyen a lelked,
legyen a boldog álmok temploma.

Hanem azért
áldani foglak téged akkor is,
ha nem gondolnál rám többet soha.

(Wass Albert)

2008. március 1., szombat

Késő

Már napok óta nem hagyta nyugodni a gondolat… Mi lenne, ha most az egyszer az esze helyett a szívére hallgatna?...
...hónapokkal ezelőtt kezdődött az egész! Még tél volt…. Reggel szokása szerint szaladt, hogy el ne szalassza a buszt, nehogy egy percet is késsen a munkából – az nem fért volna bele a mindig kiszámított életritmusába…... Hirtelen eszébe villant: hátha Gábor néz utána az ablakból – s mint már évek óta mindíg, hátrafordult , de nem látott senkit az ablakban…mint már évek óta…De azért a régi szokását nem hagyta el (…talán nosztalgiából). Kapcsolatuk elején ez úgy zajlott: ő visszanézett – föl az első emeleti nagy ablakra – ekkor meglibbent a kék tüllfüggöny : feltűnt férje sziluettje, ahogy mosolyogva búcsút intett…mintha örökre váltak volna el… Az évek elkoptatták a kis játékot – Gábor már nem is vett részt benne - ilyenkor már nyilván a reggeli híradót nézte a tévében, és eszébe se jutott integetni neki…De ő azért mindig újra és újra visszanézett…reménykedve…- hátha... De ma reggel sem…hiába is leste – így viszont nem vette észre a szinte hangtalanul a járda mellé sikló fehér Ford nyíló ajtaját – és sikeresen neki is ütközött az épp kiszálló férfinak…Pillantásuk összeakadt – hirtelen bennakadt az épp kikívánkozó indulatos kifakadás. A férfi mélykék tekintete egyszerűen nem engedte kibukni a szavakat melyek nyelve hegyét csiklandozták…Néhány másodpercig belemélyedtek egymás szemébe – a levegő szinte sistergett köztük… Ilyet még soha nem tapasztalt – megérintette az idegenből áradó elementáris kisugárzás! Alig tudott felocsúdni - zavartan elnézést kért… a férfi szintén mosolyogva szabadkozott… Aztán eszébe ötlött a busz, így felfokozott tempóval igyekezett a sarkon túl lévő buszmegálló felé…még épp odaért, felugrott majd sietve a hátsó peronra ment, lesve a kikanyarodó buszból: hátha még meglátja alkalmi „ismerősét”…de az már eltűnt valamerre, csak a kocsi állt még mindig ott…
Egész nap nem tudott szabadulni a mélytüzű szempár emlékétől…utólag azt is megállapította, hogy nagyon kellemes férfias arcszeszt használ…azt is egész nap érezte! Nem is tudott rendesen koncentrálni a munkájára – és ez megrémítette – ő, a mindig felkészült munkaerő, időnként azon kapta magát, hogy csak bámul a levegőbe : meg se hallja, ha szólnak hozzá… Hazafelé menet a busztól átpillantott a másik oldalra, ahol reggel a kocsi állt – de most üres volt az a hely. Mire is számított?...
Otthon a kötelességtudattól hajtva gépiesen elvégezte a napi teendőket…persze Gábor észre sem vette, hogy most meg sem próbálta elmesélni a napja eseményeit…máskor legalább kísérletet szokott tenni rá… Mondjuk ezen nem lepődött meg…már régóta nem egymással, csak egymás mellett éltek. Az éjszakája elég nyugtalanul telt : lépten-nyomon felriadt, s mikor sikerült végre elaludnia, akkor is zavaros álmok gyötörték, középpontban a kedves idegen mélykék tekintetével.
Másnap reggel meglepődve tapasztalta, hogy a fehér Ford ismét ott parkol ahol tegnap látta…közelebb érve azt is észlelte, hogy a gazdája benne ül – most nem szállt ki, csak kedvesen mosolygott rá…Valahogy megérezte, hogy most miatta van itt – talán a szeméből olvasott ki valamit, de ettől hirtelen olyan jókedve kerekedett, hogy miután ő is visszamosolygott, tovább haladva dudorászni kezdett egy kis dalocskát…nem is tudta, mikor fordult elő ilyen utoljára… A munkanapján szinte csak „átlebegett”… Otthon ismét a szokásos közöny fogadta, de ez most nem esett rosszul,.szinte észre sem vette… A gondolatai máshol jártak…Az éjszakáját megint zaklatott álomképek zavarták meg… Munkába indulva már nem is csodálkozott rajta, hogy az ismert kocsi ismét ott áll ahol az elmúlt napokban minden reggel. Már ő is messziről kedvesen mosolygott a férfira, és az most már nyíltan, egyértelműen őt figyelte… Így múltak a napok, majd a hetek – minden reggel ott állt a kocsi … a bűvölő szempár minden reggel végigkövette, ahogy kilép a kapun, végigsiet az utcán (most már szeme sarkából ő is az idegent figyelve…) majd befordul a sarkon, a buszmegállóhoz…
Aztán egy napon miután végzett a munkával, és sietősre fogva lépteit a munkahelye kapuján kilépett, csodálkozva vette észre a túloldalon a jól ismert kocsit – benne a kedves idegennel… Az, mikor megpillantotta őt, kiszállt és mosolyogva elé lépett: - Ne haragudjon, de ha már ilyen „régen” ismerjük egymást, elvihetem? – tulajdonképpen csak néhány pillanatig gondolkodott az ajánlaton – végül is ez nem jelent semmit: hazaviszik…ezzel még nem követ el semmi „bűnt” Beszállt a kocsiba, olyan természetességgel, mint aki „hazatalált”, mintha világéletében emellett a férfi mellett lett volna a helye…összemosolyogtak, de nem szóltak semmit – szavak nélkül is érezték, ennek így kell lennie… Innentől kezdve naponta megvárta a munkahelyénél… Másnap össze is tegeződtek… - Lovas Viktor vagyok – mondta a férfi – Én pedig Endrődi Csilla, szia – és puszit váltottak…
Teltek a napok, pokoli jól érezte magát a bőrében – már műszak vége előtt egy órával teljes extázisban volt…pedig a letegeződéskori puszin kívül nem történt semmi bizalmasság köztük – mégis úgy érezte, ezt az embert rendelte neki a sors – vele le tudná békében élni az életét…Gábor egy hatalmas tévedés volt… Február vége felé (épp a születésnapja közeledett – 29-e, ez az ő formája, szökőnap)beültek egy kávéházba… Viktor már napok óta célozgatott rá, hogy van egy barátja, aki elutazott fél évre külföldre, és a lakását rá bízta…akár fel is ugorhatnának – ha ő is úgy akarná… Ő nem tudta igazán mit is akar! Mondta, majd átgondolja…ez súlyos döntés lenne a részéről, hisz nem csalta meg soha a férjét…A vonzódása a férfihoz mondjuk afelé hajtotta, hogy igent mondjon… Ahogy kifelé tartottak a presszóból, tekintete a kocsi rendszámára tévedt…meglepődött, eddig nem is figyelte…Most nevetve mondta „lovagjának”: - Látod a sors is hozzád „rendelt” engem…Hisz a rendszámod is engem idéz… ECS 229 – a monogramom és a születési dátumom – ezen jót nevettek – de aztán elkomolyodva elhallgattak… Tényleg, ez nem lehet véletlen – hisz mindketten hittek benne, semmi nem történik véletlenül… Aznap nagyon elmélázva ülték végig a hazáig vezető utat…
Csilla ettől kezdve hetekig rágódott a férfi ajánlatán… Hisz Gáborhoz már a megszokáson és a papíron kívül semmi sem kötötte…
Aztán egy márciusvégi napon megérlelődött az elhatározás benne! Végre eldöntötte : ma megteszi – elmegy vele… Ennyi neki is jár! A munka végeztével kilépve a kapun csodálkozva látta a túloldalon a megszokott helyen az üres parkolóhelyet – Viktor még nincs itt… Tétován elindult az utca eleje felé – idegesen nézegetett jobbra-balra, nem figyeli-e valaki: miért is nem indul már haza…hisz máskor a Ford, benne Viktorral már ott várta – ő csak beugrott, és indultak is… Eltelt negyed óra, majd még egy fél – nem volt mozgás az utcán – csak ő sétált fel-alá egyre idegesebben nem tudta mire vélni a dolgot, hisz az utóbbi másfél hónapban kivétel nélkül előbb volt ott a férfi, mint ahogy ő végzett… Ha pedig valami közbejött volna, biztos megcsörgeti – nem hagyná nyugtalankodni – ebben biztos volt! Eltelt újabb tíz perc, nem tudott tovább várni…ha a nagy elhatározását nem valósíthatta meg, haza kellett mennie, mert nem akarta, hogy Gábor idő előtt gyanakodni kezdjen…A mára előkészített „alibit” – hogy összefutott gyermekkori barátnőjével, Gittával, beültek egy kávéra a sarki presszóba , s a nagy beszélgetésben elszaladt az idő – nem akarta most elsütni…kell az még jobb napokra….
Hazaérve Gábort persze a tévé előtt találta. Épp valami hírműsor ment, ki tudja melyik csatornán…Férjének jó szokása volt, hogy folyton váltogatta…Ahogy a képernyőre pillantott egy közúti baleset képeit mutatták éppen…a szpíker éppen azt taglalta, hogy szinte elkerülhetetlen volt a kamion és a személykocsi ütközése – a személyautó sofőrje azonnal meghalt…
Ő csak nézte nézte a képet, a kamera épp az összeroncsolódott fehér kocsit mutatta – a képmezőbe lassan beúszott a rendszám… Nem tudta levenni a szemét róla – az oly jól ismert betű-szám kombinációról ! Gábor szólt is valamit hozzá, de ő csak meredten nézett – majd lassan elkezdett csurogni szeméből a könny….

(Akárki)

Ez kivételesen saját művem... Ebben a műfajban az első (de valószinű, nem az utolsó)....
Kérem véleményeteket :))))
Hiba történt a modul működésében