Késő

Már napok óta nem hagyta nyugodni a gondolat… Mi lenne, ha most az egyszer az esze helyett a szívére hallgatna?...
...hónapokkal ezelőtt kezdődött az egész! Még tél volt…. Reggel szokása szerint szaladt, hogy el ne szalassza a buszt, nehogy egy percet is késsen a munkából – az nem fért volna bele a mindig kiszámított életritmusába…... Hirtelen eszébe villant: hátha Gábor néz utána az ablakból – s mint már évek óta mindíg, hátrafordult , de nem látott senkit az ablakban…mint már évek óta…De azért a régi szokását nem hagyta el (…talán nosztalgiából). Kapcsolatuk elején ez úgy zajlott: ő visszanézett – föl az első emeleti nagy ablakra – ekkor meglibbent a kék tüllfüggöny : feltűnt férje sziluettje, ahogy mosolyogva búcsút intett…mintha örökre váltak volna el… Az évek elkoptatták a kis játékot – Gábor már nem is vett részt benne - ilyenkor már nyilván a reggeli híradót nézte a tévében, és eszébe se jutott integetni neki…De ő azért mindig újra és újra visszanézett…reménykedve…- hátha... De ma reggel sem…hiába is leste – így viszont nem vette észre a szinte hangtalanul a járda mellé sikló fehér Ford nyíló ajtaját – és sikeresen neki is ütközött az épp kiszálló férfinak…Pillantásuk összeakadt – hirtelen bennakadt az épp kikívánkozó indulatos kifakadás. A férfi mélykék tekintete egyszerűen nem engedte kibukni a szavakat melyek nyelve hegyét csiklandozták…Néhány másodpercig belemélyedtek egymás szemébe – a levegő szinte sistergett köztük… Ilyet még soha nem tapasztalt – megérintette az idegenből áradó elementáris kisugárzás! Alig tudott felocsúdni - zavartan elnézést kért… a férfi szintén mosolyogva szabadkozott… Aztán eszébe ötlött a busz, így felfokozott tempóval igyekezett a sarkon túl lévő buszmegálló felé…még épp odaért, felugrott majd sietve a hátsó peronra ment, lesve a kikanyarodó buszból: hátha még meglátja alkalmi „ismerősét”…de az már eltűnt valamerre, csak a kocsi állt még mindig ott…
Egész nap nem tudott szabadulni a mélytüzű szempár emlékétől…utólag azt is megállapította, hogy nagyon kellemes férfias arcszeszt használ…azt is egész nap érezte! Nem is tudott rendesen koncentrálni a munkájára – és ez megrémítette – ő, a mindig felkészült munkaerő, időnként azon kapta magát, hogy csak bámul a levegőbe : meg se hallja, ha szólnak hozzá… Hazafelé menet a busztól átpillantott a másik oldalra, ahol reggel a kocsi állt – de most üres volt az a hely. Mire is számított?...
Otthon a kötelességtudattól hajtva gépiesen elvégezte a napi teendőket…persze Gábor észre sem vette, hogy most meg sem próbálta elmesélni a napja eseményeit…máskor legalább kísérletet szokott tenni rá… Mondjuk ezen nem lepődött meg…már régóta nem egymással, csak egymás mellett éltek. Az éjszakája elég nyugtalanul telt : lépten-nyomon felriadt, s mikor sikerült végre elaludnia, akkor is zavaros álmok gyötörték, középpontban a kedves idegen mélykék tekintetével.
Másnap reggel meglepődve tapasztalta, hogy a fehér Ford ismét ott parkol ahol tegnap látta…közelebb érve azt is észlelte, hogy a gazdája benne ül – most nem szállt ki, csak kedvesen mosolygott rá…Valahogy megérezte, hogy most miatta van itt – talán a szeméből olvasott ki valamit, de ettől hirtelen olyan jókedve kerekedett, hogy miután ő is visszamosolygott, tovább haladva dudorászni kezdett egy kis dalocskát…nem is tudta, mikor fordult elő ilyen utoljára… A munkanapján szinte csak „átlebegett”… Otthon ismét a szokásos közöny fogadta, de ez most nem esett rosszul,.szinte észre sem vette… A gondolatai máshol jártak…Az éjszakáját megint zaklatott álomképek zavarták meg… Munkába indulva már nem is csodálkozott rajta, hogy az ismert kocsi ismét ott áll ahol az elmúlt napokban minden reggel. Már ő is messziről kedvesen mosolygott a férfira, és az most már nyíltan, egyértelműen őt figyelte… Így múltak a napok, majd a hetek – minden reggel ott állt a kocsi … a bűvölő szempár minden reggel végigkövette, ahogy kilép a kapun, végigsiet az utcán (most már szeme sarkából ő is az idegent figyelve…) majd befordul a sarkon, a buszmegállóhoz…
Aztán egy napon miután végzett a munkával, és sietősre fogva lépteit a munkahelye kapuján kilépett, csodálkozva vette észre a túloldalon a jól ismert kocsit – benne a kedves idegennel… Az, mikor megpillantotta őt, kiszállt és mosolyogva elé lépett: - Ne haragudjon, de ha már ilyen „régen” ismerjük egymást, elvihetem? – tulajdonképpen csak néhány pillanatig gondolkodott az ajánlaton – végül is ez nem jelent semmit: hazaviszik…ezzel még nem követ el semmi „bűnt” Beszállt a kocsiba, olyan természetességgel, mint aki „hazatalált”, mintha világéletében emellett a férfi mellett lett volna a helye…összemosolyogtak, de nem szóltak semmit – szavak nélkül is érezték, ennek így kell lennie… Innentől kezdve naponta megvárta a munkahelyénél… Másnap össze is tegeződtek… - Lovas Viktor vagyok – mondta a férfi – Én pedig Endrődi Csilla, szia – és puszit váltottak…
Teltek a napok, pokoli jól érezte magát a bőrében – már műszak vége előtt egy órával teljes extázisban volt…pedig a letegeződéskori puszin kívül nem történt semmi bizalmasság köztük – mégis úgy érezte, ezt az embert rendelte neki a sors – vele le tudná békében élni az életét…Gábor egy hatalmas tévedés volt… Február vége felé (épp a születésnapja közeledett – 29-e, ez az ő formája, szökőnap)beültek egy kávéházba… Viktor már napok óta célozgatott rá, hogy van egy barátja, aki elutazott fél évre külföldre, és a lakását rá bízta…akár fel is ugorhatnának – ha ő is úgy akarná… Ő nem tudta igazán mit is akar! Mondta, majd átgondolja…ez súlyos döntés lenne a részéről, hisz nem csalta meg soha a férjét…A vonzódása a férfihoz mondjuk afelé hajtotta, hogy igent mondjon… Ahogy kifelé tartottak a presszóból, tekintete a kocsi rendszámára tévedt…meglepődött, eddig nem is figyelte…Most nevetve mondta „lovagjának”: - Látod a sors is hozzád „rendelt” engem…Hisz a rendszámod is engem idéz… ECS 229 – a monogramom és a születési dátumom – ezen jót nevettek – de aztán elkomolyodva elhallgattak… Tényleg, ez nem lehet véletlen – hisz mindketten hittek benne, semmi nem történik véletlenül… Aznap nagyon elmélázva ülték végig a hazáig vezető utat…
Csilla ettől kezdve hetekig rágódott a férfi ajánlatán… Hisz Gáborhoz már a megszokáson és a papíron kívül semmi sem kötötte…
Aztán egy márciusvégi napon megérlelődött az elhatározás benne! Végre eldöntötte : ma megteszi – elmegy vele… Ennyi neki is jár! A munka végeztével kilépve a kapun csodálkozva látta a túloldalon a megszokott helyen az üres parkolóhelyet – Viktor még nincs itt… Tétován elindult az utca eleje felé – idegesen nézegetett jobbra-balra, nem figyeli-e valaki: miért is nem indul már haza…hisz máskor a Ford, benne Viktorral már ott várta – ő csak beugrott, és indultak is… Eltelt negyed óra, majd még egy fél – nem volt mozgás az utcán – csak ő sétált fel-alá egyre idegesebben nem tudta mire vélni a dolgot, hisz az utóbbi másfél hónapban kivétel nélkül előbb volt ott a férfi, mint ahogy ő végzett… Ha pedig valami közbejött volna, biztos megcsörgeti – nem hagyná nyugtalankodni – ebben biztos volt! Eltelt újabb tíz perc, nem tudott tovább várni…ha a nagy elhatározását nem valósíthatta meg, haza kellett mennie, mert nem akarta, hogy Gábor idő előtt gyanakodni kezdjen…A mára előkészített „alibit” – hogy összefutott gyermekkori barátnőjével, Gittával, beültek egy kávéra a sarki presszóba , s a nagy beszélgetésben elszaladt az idő – nem akarta most elsütni…kell az még jobb napokra….
Hazaérve Gábort persze a tévé előtt találta. Épp valami hírműsor ment, ki tudja melyik csatornán…Férjének jó szokása volt, hogy folyton váltogatta…Ahogy a képernyőre pillantott egy közúti baleset képeit mutatták éppen…a szpíker éppen azt taglalta, hogy szinte elkerülhetetlen volt a kamion és a személykocsi ütközése – a személyautó sofőrje azonnal meghalt…
Ő csak nézte nézte a képet, a kamera épp az összeroncsolódott fehér kocsit mutatta – a képmezőbe lassan beúszott a rendszám… Nem tudta levenni a szemét róla – az oly jól ismert betű-szám kombinációról ! Gábor szólt is valamit hozzá, de ő csak meredten nézett – majd lassan elkezdett csurogni szeméből a könny….

(Akárki)

Ez kivételesen saját művem... Ebben a műfajban az első (de valószinű, nem az utolsó)....
Kérem véleményeteket :))))