Maryam - Mellettem légy szabad

Összehajló fák alatt lassul a fény
Arcodra gyűrődnek az est árnyai
Szivárványba zárlak, lelkem szálait
Rád gombolyítom, nem szabadulsz még.

Fű zöldjén terül a szendergő árnyék
Sziromlepelbe bújnak vágyaink
S míg ajkadra gyújtom csókom százait
Ringó ölébe húz a kába lét.

Legördül a Nap az ég kabátján
Rám gombolt pillanatban tartalak
Az agg idő, vánszorgó némaság.

Bent minden mozdulatlan, hallgatag
Süket csendbe kongó szívdobbanás
Még elmehetsz, vagy mellettem légy szabad.




Forrás: Poet.hu

Szalay László - Ötsoros Neked

tüdőmben
az utolsó csepp
levegő elég lesz
kimondani
szeretlek


(nekem írták...)

Sütő Barnabás - Félszavak

Derűs mosoly
fénylő szemek

Megérinteni
két kezed...
Mozdulat mely
félbe szakad
Ajkadról
nevetés fakad...
Szempilla rebben
lepke száll
Szellő sóhajon
meg-meg áll...
Bársonyos kéz
simogatás

Csak szeretlek
és semmi más...

Fortune Brana - Amíg nekem...

Amíg nekem van, neked is
szóból, kenyérből, örömből,
ha bánt néha a hallgatás,
ajtódon a vágy dörömböl,
ha keserű a nevetés
- vidámság nélkül mit is ér -
kezem, mit kinyújtok feléd
segítséget ad, sose kér.
Amíg nekem van, neked is
hitem, álmom és holnapom,
és legyen bármilyen nehéz,
nem kell félned, hogy feladom.
Égre fordított arcomon
a boldog percek záporát
nem mossa el a vén idő,
mely mindent hall és mindent lát.
S a szeretet gitár-húrján
egy tiszta hang – sose hamis
az utolsó szívdobbanás:
amíg nekem van, neked is.

SzalayLászló - Téli tárlat

A táj ablakból, mint téli tárlat,
fekete fehér, hóruhás ágak,
sápatag fények vetette árnyak,
csendesen hulló hópihe szárnyak.

A hó lassan elfed múltat, vágyat,
elfed titkot, vélt bűnt, hamis vádat,
miként szemben a didergő fákat,
már minden fehér, a hideg áthat.

A képek bennem színessé válnak,
hírét hozzák egy jövendő nyárnak,
szívemben van, csak az idő várat.

A sok színes kép, varázsos tárlat,
úgy andalít, mint pohárnyi párlat,
a magány bennem bandukol; várlak.

(nekem írták...)


Forrás: Poet.hu

Maryam - Egy percnyit adj nekem!

Fátyol-derengés vagy, morajló hangod
Vissza-visszazúg süket fülembe
Majd ismét elhalkul, akár a tenger
Mely szem távolából egekbe csapkod.

Nélküledre szűkít a konok elme
Utánad nyúlok, didergő az éjjel
Magamra húzlak, lágy tavaszba érek
Melegedből egy percnyit adj nekem!

Ácsorgó lecsupaszított szavakból
Öltöztetlek fel újra, magányom
Miértjét ne tudd, bízd rám a hogyanod!

Szanaszét hagyott csókod kívánom
Szél-ujjaimmal megszentelt magamból
Néma szavaid keresztjét cibálom.

Forrás: Poet.hu

Levendula - Hiszem

átölellek
akár hajnali harmat a virágot
lágyan simogatlak végig:
minden gondolatommal
szemeden megpihen ajkam
örök hűséget pecsétel rá
(holtomiglan)
ha egyszer a reggel fagyra ébred
érezd
szerelmem újra éleszt
jönnek még nehéz napok
tudd
melletted igazán otthon vagyok

Szécsényi Barbara - Előbb...

Házamba hívlak,
hogy minden szegletét bejárd.
A zár - nézd - engedelmes,
s a régen-zárt szobák
sarkukig kitárva.

Vártalak.
Míg árva voltam.
A mindig-üres asztalomnál van helyed.
Szívemmel terítek:
szomjadnak forrást,
lázadnak: lázas homlokom.

De előbb...
előbb a szemed csókolom.

Forrás: Poet.hu

Kormányos Sándor - Vers vagy bennem...

Egy vers van bennem, dallamokból
fonódott ezer szóvirág
de hangjait csak én hallhatom,
rajtam kívül senki más.

Egy vers, amit még nem írtam meg,
csak mondogatom szótlanul,
egy vers, amellyé lettél bennem
örökre - leírhatatlanul...

Forrás: Poet.hu

Szalay László - Te vagy

Ívek
dombok
hajlatok
gödröcskék
mélyedések

színek
illatok
ízek
érintések

ez mind Te vagy
szerelmem édes
ingergazdag tárgya
csak Te vagy
mellettem mindig
itt maradj

(nekem írták...)

Forrás: Poet.hu

Grigo Zoltán - Már érzem

Már érzem bőröd bársonyát,
ma este nem gyújtok mécsest,
szememben még lobog a láng,
szemedben égnek a fények,
magamba szívom illatod,
érzem ízedet nyelvemen,
hajam borzolja sóhajod,
vállamon kicsit megpihen,
tenyerembe feszül tested,
ívben meghajlik mint a nád,
húrokat penget a kezem,
érzékeinknek dallamát,
lángot lehelünk egymásra,
vadul száguldó szeleket,
korbácsolunk vitorlákat,
fonódunk mint a kötelek,
száguld ereinkben a vér,
szerelmet markol tenyerünk,
amikor szívünk összeér,

végtelen időt ölelünk.

Forrás: Poet.hu

Pilinszky János - Azt hiszem

Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanul és jelzés nélkül.

Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.