2012. július 25., szerda

Székely János: Második kolozsvári elégia





Nézd, ismét rozsda bántja fönt a lombot.
A füzek ismét vízre hajlanak.
A buboréknyi felhők hűvös égen
Kimondhatatlan lágyan rajzanak.
Arany-nap villog dombjaink fölött.
Hevében lassan érnek a gerezdek.
Édes, üvegszín gömbjeik között
Darázsdongású szelek ébredeznek.

Képed idézi újólag a táj.
Te vagy jelen ismét a szilvafákban.
Téged pillant meg bámuló szemem
A higany-fényű folyók hajlatában.
Az őszi lombok szelíd aranyán
Aranyló fürtöd látom: te vagy ébren.
A felhők kontyát, furcsa hajzatát
Te vagy, ki egyre lágyabbá igézed...
Te rejtőzöl a visszhangzó tetők
Szigorú zöldjén; téged ringat bágyadt
Fürtjén az édes, illatos gerezd.
A bukó napban lázasan remegsz.
Ott élsz a város százezer falában.

Elgondolom, hogy múltam hány alakban
Bűvölt már értő szemeim elé!
S te örökké elérhetetlen voltál,
Szárnyaltam hozzád, mégis, felfelé,
S ma benned látom visszatérő múltam
Magvát; te vagy ma jobbik életem,
Százszor megígért, megtagadott mégis:
Másik magam, fájdalmas kedvesem!

– Közös az élet, amit eddig éltünk,
Bár nem lehettél teljesen enyém.
A közös sors, mely megőrzött egymásnak
Egymástól is – így tárul most elém.
Oltatlan szomjunk sokszoros talánya
Így bomlik ki, s a titkos érlelem,
Mely lappangva kísér és jó irányba,
Finom szálakkal vonja életem...

– Tisztán őrzött meg egymásnak, és végül
Egymáshoz láncolt hosszú háborúnk.
Változhatatlan sorsunk egybefonja,
S még jobban megköt, hogyha változunk
Örök vasával teljessé kovácsol,
S legyen bár harcunk egyre ostobább:
A lágy csírákat érlelő magányban
Egymás életét adjuk majd tovább.



Nincsenek megjegyzések:

Hiba történt a modul működésében