Már nem voltunk az élettől érintetlenek,
egyikünk sem érkezett fehér, tiszta lappal,
de melletted kékebb lett az ég a föld felett,
és szemed barna selymében ébredt a hajnal.
Bőrünket izzó csókok perzselték pirosra,
néha szürke utakon bolyongva kerestük
a boldogság ezüst csillagát, megkarcolva
az éj mély, szénfekete csöndjeit, a lelkünk
dalokat kottázott, minden jel vallomás volt.
Szívünket összeszőtték a színarany szálak,
bár lepergő, sárga homokszemekként táncolt
tenyerünkből az idő, mi örökzöld fákat
ültettünk a kertbe tarka virágok helyett.
Olykor sápadt arcunk a tükörben széttörött,
s a hűség vörös viaszpecsétje megrepedt,
fehér elefántcsonttornyaink pajzsa mögött
viseltük gyöngyökből kovácsolt láncainkat.
Suttogó imákkal szenderültünk álomra,
megjártuk hosszát önző védősáncainknak,
éreztük, nem létezhetünk, csak kézenfogva.
Hajnalok ébredtek szemed barna selymében,
és melletted kékebb lett az ég a föld felett,
mi színeket csodáltunk szivárványösvényen,
csak tőled kaphattam, csak én adhattam neked.
Forrás: Cinke Portál
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése