Óh, ti kedves éltető erők:
levegő, föld, víz – itt vagyok!
Betakarnak a bársonyos éjszakák
s beszőkítő sugarú
hideg nappalok.
Óh, régi társaim, akikkel együtt
játszottam én – magam vagyok.
Ti mentsetek, még mentsetek meg engem,
mert lefojtanak dolgos,
vad hétköznapok.
Kitörni nem tudok. Hull rám az eső.
Belesüppedek a sárba...
átgázol roppant súlyával az Idő
rajtam; -- fák, rétek súgjátok:
“Semmi sincs hiába.”
Ezüst hegyem s álmom féloldalra dől,
lassan földet súrolja mind.
Feléled a szelíd nyugalom bennem,
Régi emléked ma még
vissza-visszaint.
S én elhiszem. Oly szép lenne hinni még...
fájdalomborús a lélek,
hogy földhöz kötöznek vak mélabús
áthághatatlan vágyak
s vad szenvedélyek.
(Dóka György)
Forrás: Poet.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése