Hideg volt még s a föld kopár,
Pacsirta még nem énekelt.
Az ibolya se bújt elő
S egy lepke már is szárnyra kelt.
Bekarikázta a mezőt,
Enyhet keresve, társtalan',
S mégis tavaszrul álmodott,
És úgy örült, hogy szárnya van.
Fáradtan olykor megpihent
Kórón vagy száraz ágakon,
És várta a derült tavaszt,
Merengve a felhős napon.
Remélt és várta, leste, hogy
Mikor lesz végre már meleg.
Oly sápadt volt a nap neki,
S oly dermesztők az éjjelek.
Fázott szegény, de víg maradt;
A tavasz álma volt vele;
Jól tudta, hogy lesz kikelet,
És rózsa lesz a kedvese.
Lett is tavasz; volt ibolya;
Volt rózsa, fény és napsugár;
De nem a pillangónak; ő
A tavaszt meg nem érte már.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése