2010. július 15., csütörtök

Dóka György - Elvágyódás



Most ott lenni távol – valahol
ahol a Nap ragyog és a tengerár dalol
kéken, lilán és éj sötéten
súgva a szélnek: szabadon éltem
s szerettem is; -- de hamis volt mind az álom…
keresem smaragd partomat, de nem találom,
amit az ezüst hajnal ölel át
s fátylába takarva leli meg otthonát
kis szigetem; s ha követem szikrázó fényeit
a Napnak, mint egy sodródó kő az éveit
számolja itt: növény, állat, ember,
mit elnyel majd az Idő, mit elsirat a tenger.

Most úgy elpihenni együtt – valahol
hol hűs nyárfaliget suttog s fölénk hajol
és kis sikátort emelnek a levelekkel
zölden, kéken és más szivárványszínekkel
virágjaink; s a nyugalom áldása száll
fölénk, süket a Csend – csak az Idő zihál
utánunk s már megy is, csak tovább rohan…
itt hagy vagy elsodor oda hol álmok világa van
s hol szabadon éltünk
s szerettünk is, -- de hamis volt minden álmunk…
kerestük Szerelem-szigetünk, -- de sohasem találtuk.



Forrás: Poet.hu

Nincsenek megjegyzések:

Hiba történt a modul működésében