A méz-sűrű éj ágyat vet szobánkban
kíváncsian néz az emberarcú hold
árnyékok bújnak komor ködruhába,
akárcsak szívem, mely gyötrődve dobog.
A vetkőző lomb barna bánatában
a járdán haladóknak búcsúzóul int,
levél-rejtette fájó panaszában
stigmaként őrzi a messze csengő kínt.
Hangtalan verssé változik a szavam
tusba mártott tollam csupa fájdalom
fáj a tájnak is, a liget sírva fakad,
és zokogok én is, mert hiányzol nagyon!
(Vörös Liliom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése