Tóth Árpád - Esti ének

A holdat nézd, fölül a háztetőre
S arany testét szikrázó gombolyagba
Görbítve mint bizarr kandúr, olyan ma,
Vén, kéjes, égi állat, éjek őre, -
Fáradt szegény, pihenni volna kedve:
Érzed? most rád néz s elszántan, vakon
Hozzád vetné magát az ablakon
S szelíd térdedhez kúszna törleszkedve.

S a félsötét szobában nézz körül -
Érzed? reszketnek a bús bútorok ma,
Rejtelmesen mind hozzád tántorogna
S mint halk, borús raj, körbe tömörül:
Öreg rabszolgák, zsibbadt, árva testek,
leomlanának s édes ujjaid
Lágy símitását kérni bújna mind,
Hogy érezzék zsongító, enyhe tested.

S nézd: ím az árnyban két szemem hogy ég,
Kebledre hajtom: két hű, régi ékszer,
Ó milliósok éve már - emlékszel? -
Égtek s fájtak - nem volt még föld se ég -
Simítsa őket is kezed hüs ujja:
Ó áldott gesztus, mellyel minden dolgok
Lététől létem csendesen eloldod
S a végtelenben ringatózom újra!