Kemenczei Lászlóné (Zsike) - Hogyha...

Hogyha éjjel elhagy az álom,
s tollat ragadsz kedves barátom,
már nem éltél hiába.

Hogyha írtál már kínlódva, sírva,
gyötrődve...verset egy üres papírra,
már nem éltél hiába.

Hogyha sokfajta érzés tombol benned,
S egyszerre érzel kínt és szerelmet,
Már nem éltél hiába.

Hogyha volt már ritmus a dalodban,
s tartottál valakit boldogan karodban,
már nem éltél hiába.

Hogyha láttál már gyönyörű képet,
s a festmény azonnal elbűvölt téged,
már nem éltél hiába.

Hogyha őszintén, szívedből adtál,
s nem fontos az, hogy viszont mit kaptál,
már nem éltél hiába.

Hogyha tudod a csalást, a gazságot,
s azt az illető arcába vágod,
már nem éltél hiába.

Hogyha érzed a gonoszt - ha támad -
s kitiltod...nem hagyod ott lakni nálad,
már nem éltél hiába.

Hogyha átkot küld rád, és te tűröd,
s rosszakaródnak vissza nem küldöd,
már nem éltél hiába.

Hogyha a jóságnak könyvét lapoztad,
s a fénynek egy sugarát világra hoztad,
már nem éltél hiába.

Hogyha gyermeked hangját hallod,
s magadat ettől boldognak vallod,
hidd el...nem éltél hiába!