Ez a sivár, sáros udvar
csak naturalista háttered.
Ebben találtam, s keresem most is
lényegemmé lett lényedet.
Már mindenben Téged látlak,
fűben, kavicsban, mozdulatban.
Ha azt akartad volna,hogy feledjek,
elbújhattál volna jobban.
A holdban is Te rejtőzöl,
s ha magadra húzod a felleget,
nékem fölfesti rá az arcod
a mindenható képzelet.
Ha távoli csillag hunyorog,
messzerévedő szemedet látom,
s ha tűnő fehőt oszlat a szél,
a Te kezed int a láthatáron.
Ha neszez a lomb, susog a nád,
fülembe Te suttogsz lágyan,
s Téged látlak kipirulni
a lenyugvó nap bíborában.
Ha mozdul felém egy kósza ág,
látom kitárulni két karod,
símogató ujjaidnak érzem
a bőrőmet érintő napot.
Ha jönnek a virrasztó éjszakák,
Te csókolsz szememre mégis álmot,
s szád ég szorosan ajkaimra,
ha a fájdalomtól nem kiáltok.
Ha nyári este mozdul a lég,
holló hajad érzem hátamon,
s fordulnék forró öled felé,
ha megérint a paplanom.
A csönd is Te vagy, a hallgatás,
hiányod csontomig hatol,
felkutatom érted a mindenséget,
hogy megtaláljalak valahol.
Mert mindenben Téged látlak,
fűben, kavicsban, mozdulatban.
Ha azt akartad volna, hogy feledjek,
elbújhattál volna jobban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése