Bíbor Kata: Ígéret helyett

Talán úgy kellene szeretni egymást,
ahogy égbe tekintnek a havasok,
bámulni lustán bele a fénybe,
elnézni szikrát, nap-labdacsot.

Egymás mellett úgy kellene lépni,
hogy megférjünk együtt a csúcsokon,
lenn a völgyben szorító fák közt
lenni ösvény, jelzőtorony.

Dunnává dagadni kellene akkor,
ha tél vacogása fogcsikorog,
egymásnak méz kamillateában,
lenni hang, ha gyúlt a torok.

Szellő lenni tűzsugaras nyárban,
fűszálnyi létbe lehelni enyhet,
szomjazó testedről oldani ruhád,
míg ajkamról hull a hűs-esőpermet.

Forrás: Poet.hu

 

Gemini: Szivárványösvény

 

 

Már nem voltunk az élettől érintetlenek,
egyikünk sem érkezett fehér, tiszta lappal,
de melletted kékebb lett az ég a föld felett,
és szemed barna selymében ébredt a hajnal.

Bőrünket izzó csókok perzselték pirosra,
néha szürke utakon bolyongva kerestük
a boldogság ezüst csillagát, megkarcolva
az éj mély, szénfekete csöndjeit, a lelkünk
dalokat kottázott, minden jel vallomás volt.
Szívünket összeszőtték a színarany szálak,
bár lepergő, sárga homokszemekként táncolt
tenyerünkből az idő, mi örökzöld fákat
ültettünk a kertbe tarka virágok helyett.
Olykor sápadt arcunk a tükörben széttörött,
s a hűség vörös viaszpecsétje megrepedt,
fehér elefántcsonttornyaink pajzsa mögött
viseltük gyöngyökből kovácsolt láncainkat.
Suttogó imákkal szenderültünk álomra,
megjártuk hosszát önző védősáncainknak,
éreztük, nem létezhetünk, csak kézenfogva.

Hajnalok ébredtek szemed barna selymében,
és melletted kékebb lett az ég a föld felett,
mi színeket csodáltunk szivárványösvényen,
csak tőled kaphattam, csak én adhattam neked.

Forrás: Cinke Portál

Grigó Zoltán: Élsz bennem

Itt élsz bennem már nagyon régen,
amióta utamat futom,
őrizlek téged lent a mélyben,
hogy mikor jöttél már nem tudom.

Csak azt tudom, olyan vagy nekem
mintha örökké lettél volna,
azóta a szálló éveket,
nem méri szívemben az óra.

Tartasz engem, és én tartalak,
átfonjuk egymást mint kötelek,
viharban meghajló fák alatt
búvó, láthatatlan gyökerek.

Itt vagy az elmémben, véremben,
az elmúlt, és eljövő napban,
úgy élsz bennem és lélegzel,
ahogy a tégla a falban.

Olyan vagy mint fénylő csillagok,
a szemedben ragyog a világ,
szívemre minden nap úgy hajolsz,
mint templom csendjére az imák.

Nyakó Zita: Válasz

Kérdésedre egy válasz létezik,
s bár sosem mondom ki: szeretlek.
Nincs fény többé, s nincsenek színek,
ha nem látom kékjét a szemednek...
Mikor jössz, csak fogadlak kedvesen,
mint jó vendéget ahogyan szokás,
de várlak titokban oly nagyon nagyon...
még itt sem vagy, s már fáj a búcsúzás.
Kérdésedre egy válasz van csupán,
s az a válasz mindig titok marad.
Megtartlak szívemben legbelül,
téged... imádott titkomat...

Poet Forrás: Poet.hu

Tiszai P. Imre: nevetésed őrzik az öreg fák

én csak vendég voltam itt a földön, mégis mindent láttam
mert egyetlen-egy fénysugárban a mindenség benne van,
meztelen talpam alatt az összes út végtelenbe futott,
néhány megfáradt lépéssel bejártam a nagyvilágot,
egyetlen csókomban égett ezer nő ajka a számon,
testük egyetlen ölelésben itt volt a tűz-ágyamon,
egyetlen sikolyban bejártuk a mennyeknek országát,
egy végtelen ölelésben éltük lángoló testünk vágyát,
izzadt bőrünkön fénylett fel az utolsó pillanat,
megfáradt kézzel simítottuk egymásra az álmokat
aztán még pörgött a film tovább, szerelmet varázsoltunk,
és ha felébredtünk - létezésünkbe egymást álmodtuk
csak vendég voltam itt a földön mégis minden bennem él,
pillanatokban éltem, az időt ellopták, jön a tél,
egy újabb karácsony, harangszó simul a havas tájra,
öltözz fel jól -féltelek- és majd sétálj ki ott a parkba
                                    hol nevetésed őrzik az öreg fák

Forrás: Poet.hu

Budai Zolka: Egészen itt

Csak, ami fontos lüktet, dübörög, dobban,
egészen itt vagy a darabokban,
mint múlt a föld alatt, hol víz és olaj van
és a nyirkos csontok lassú robajban
süppednek túl egy centiméteren.
Az élet vagy és így az életem.

Megszűnt a csönd. Gondolatomban rezegnek
apró ujjai fáradt kezednek
és megérzem szíved szokatlan ritmusát,
ahogy iramlik rajta a titkos át,
mint ablakon az éjjeli árnyék.
Mintha lényedből valóra válnék.

Én beszéltem arról, mit sohasem láttam,
benne égsz minden cigarettámban,
az ünneplő ruhám vagy, lelkedet hordom,
munkát is adtál, már te vagy a dolgom,
és hozzád érek, hozzád van közöm.
Csak te vagy ott, mikor leöltözöm.

Annyira közel a tegnap és az újnak
még lámpái elhomályosulnak,
ha ölellek, mint lélegző testet a hit
és szorítom bizonytalanságait
ezernyi kis sötétkék erednek.
Egészen itt. Egészen. Szeretlek.

Forrás: Poet.hu

 

Dezső Anna: Én uram

Rajtam nem volt fátyol,
s nem volt fehér a ruhám.
Mégis én vagyok asszonyod,
idők előtt, és idők után.
Te vagy az én uram…
Ahová Te sóhajtasz,
én arról veszem a levegőt.
Amerre csípőd fordul,
én arra fordítom testemet.
Ha szél kap hajadba,
én ott leszek,
hogy kócosan is
magad-ahogyan én-,
szeresd.

Mert én az asszonyod vagyok.
Örökre az is maradok.
Mert Te vagy az én URAM.
Idők előtt,
és idők után…


Forrás: Anna versek

***

Bíbor Kata: Amiért jöttem

Bennem zümmögő méhek a veled,
s én mézillatú vadvirág vagyok,
könnyűség lengi be rétemet:
halk döngicsék a sóhajod.

Tarka pázsit szememnek szemed,
fűzöldben elnyúló napsugár,
esztelen űz, karodba kerget
a vágy: testemen fény-uszály.

(Sehonnan jöttem, hogy felidd
könnyeim - hajnalok könnyét,
én, a megszédült szelíd:
ezer út bennem összeért.)



***********

Forrás: Poet.hu

Székely János: Második kolozsvári elégia

Nézd, ismét rozsda bántja fönt a lombot.
A füzek ismét vízre hajlanak.
A buboréknyi felhők hűvös égen
Kimondhatatlan lágyan rajzanak.
Arany-nap villog dombjaink fölött.
Hevében lassan érnek a gerezdek.
Édes, üvegszín gömbjeik között
Darázsdongású szelek ébredeznek.

Képed idézi újólag a táj.
Te vagy jelen ismét a szilvafákban.
Téged pillant meg bámuló szemem
A higany-fényű folyók hajlatában.
Az őszi lombok szelíd aranyán
Aranyló fürtöd látom: te vagy ébren.
A felhők kontyát, furcsa hajzatát
Te vagy, ki egyre lágyabbá igézed...
Te rejtőzöl a visszhangzó tetők
Szigorú zöldjén; téged ringat bágyadt
Fürtjén az édes, illatos gerezd.
A bukó napban lázasan remegsz.
Ott élsz a város százezer falában.

Elgondolom, hogy múltam hány alakban
Bűvölt már értő szemeim elé!
S te örökké elérhetetlen voltál,
Szárnyaltam hozzád, mégis, felfelé,
S ma benned látom visszatérő múltam
Magvát; te vagy ma jobbik életem,
Százszor megígért, megtagadott mégis:
Másik magam, fájdalmas kedvesem!

– Közös az élet, amit eddig éltünk,
Bár nem lehettél teljesen enyém.
A közös sors, mely megőrzött egymásnak
Egymástól is – így tárul most elém.
Oltatlan szomjunk sokszoros talánya
Így bomlik ki, s a titkos érlelem,
Mely lappangva kísér és jó irányba,
Finom szálakkal vonja életem...

– Tisztán őrzött meg egymásnak, és végül
Egymáshoz láncolt hosszú háborúnk.
Változhatatlan sorsunk egybefonja,
S még jobban megköt, hogyha változunk
Örök vasával teljessé kovácsol,
S legyen bár harcunk egyre ostobább:
A lágy csírákat érlelő magányban
Egymás életét adjuk majd tovább.

Derzsi Pál: Patakká

... patakká lettem egy pillanatban,
amikor mássá már nem lehettem,
patakfodorrá csillámló habban,
tavaszi csoballyá lett a lelkem,
és dallá, mi átfog, lángjával éget,
örömmé, csodává engedtél érnem,
tanítva lobogni fel a messzeséget,
és soha el nem engedni Téged.

patakká lettem minden pillanatban,
mikor átjárt a lelked
- mást nem tehettem -
hűsen folytál, akár a víz,
átölelve testem
tanítottalak égni:
messzi végtelenbe
lettél patakom, mi folyton árad
szerelem medrében
folyni...
mely mindent áraszt...
szerető szívem Téged választ
(örökre)
    
(Edina és Pál közös verse)

Forrás: Poet.hu

Lesznai Anna: Mért oly hosszú

Mért oly hosszú az út a szívtől a szájig,
Hogy lüktető lelkem sosem jut odáig,
Hogy a mindenségtől úgy el vagyok zárva.
Csendes békés szerrel nem jut napvilágra.
Életemnek fáját erősen rázzátok,
Hadd hulljon gyümölcse ujjongva reátok.
És mint dió burka, mely hull napos ágról,
Repedjen meg szívem a nagy boldogságtól.
Törjétek fel zárját az énálmodásnak
Hogy elepedt lelkem od' adhassam másnak,
Másnak, másnak, másnak, ki megváltsa tőlem
Aki rezgő hangszert formázhat belőlem,
Ki valóra váltson, megitasson vérrel...
Megetessen könnyes szerelemkenyérrel.

***

Bálint Lea: Boldogságom erdeje (részlet)

64.

Mikor a szerelem eljött hozzád
már nem hitted, hogy létezik
Megsebezted
mert a fájdalomban biztos voltál

A piros rózsák szirmai hullnak
ülsz a múlandóságba nézve

Halandóvá sebezted a halhatatlant.


1969

Rimanóczy Ildikó: Ha majd megérkezel

Amíg megérkezel,
könnyeimből hintek gyöngyöket az útra,
vezessék lépteid, s idetalálsz újra.
Mosolyod mosolyom szivárványba zárja -
mézharmat-ízeket álmodom a szádra,
fényeket szemedbe, kezemet kezedbe -
amíg megérkezel.

Amíg megérkezel,
boldogságmagokat őrzök tenyeremben,
s rád simítom, mikor álmod tovarebben.
Csókjaid emlékét fogva tartja bőröm -
szavaim melegét hét fátyolban őrzöm:
világ elől rejtem, számodra megmentem -
amíg megérkezel.

Amíg megérkezel,
érted örömtüzet rakok a jégmezőn,
itt várok rád, amíg te töprengsz révedőn,
fényszikrákat gyűjtök, s ha majd megszomjazol,
velük itatlak, míg szíved is válaszol.
Megtanítlak szállni, mindig fényben járni -
ha majd megérkezel.

Poet.hu

Sanzsan: Úgy, mint a fák

Úgy, mint ha fák
szólnak fákkal,
némán, de mégis
dúdollak én is,
s te dúdolsz engem,
itt tudlak bennem,
s te ott tudsz magadban,
mint kozmoszt a magban
tudnak a fák.

Kihűlt teák,
fénylő álmok,
csókolt imáink,
suttogó fáink
visznek, emelnek
égboltra jelnek,
hogy ringjunk a létben,
a Szép Rend keblében,
úgy, mint a fák.

Forrás: Poet.hu


 

Kormányos Sándor: Aludj még

Guruló könny
most a harmat
a füvek bársony
... szárain,
hajnalodik
betakarlak,
csak szállj
az álom szárnyain.
Ha felébredsz én
itt leszek majd
simogatva homlokod
míg kócos hajjal
jön a hajnal
szíved a szívemben
dobog.
Gördülő könny
kint a harmat
aludj még, majd betakarlak.

 

***

Málna: úgy vezettél

Betakar a csöndes éj

s Te szelíden vezetsz

álmaid végtelenjén

dalt zeng lelked és én

neved suttogom

testemből szivárog a vágy

csókokkal csitítod

számhoz szegődik egy halk

sóhaj

-kibomlik meztelen szépségem -

vágyillat-gyűrt lepedő

kispárnába ordított kéj...

majd

szirmot bont a hajnal

és a reggel

arcomon

szerelem-mosolyt talál..

-szelíden vezettél álmaidon-

élet illata belém ömlik

titkok átölelnek

távolodó lépteid még hallani vélem

és magamra gondolom öleletlen karod.






***

Grigo Zoltán: Úgy gyere

Úgy gyere, mint aki mindig itt volt velem,
valahogy úgy mintha nem is jöttél volna,
olyan egyszerűen mint amikor reggel
csak kiszaladsz zsemléért a sarki boltba.
Ülj le mellém a lépcsőre a ház elé,
jól fog esni a kávé majd a kezedből,
fordítsuk ki együtt a múlt minden zsebét,
és játsszuk azt, hogy voltunk a kezdetektől.
Hallgassuk együtt utoljára a csendet,
behunyt szemmel mozdulatlanul mint a kő,
felejtsük el az eltelt hosszú éveket,
az egymás nélkül töltött tengernyi időt.
Úgy aludtunk némán már egy jó ideje,
mint a föld mélyébe temetett világok,
de nézd! - a nagy csendes hó alól - kikeltek
és tavaszról álmodnak már a virágok. Forrás:


Poet.hu


 

Málna: Moccanatlan

 

Csöndben ülök

az ablak előtt

kint rohan a világ... és ma

Benned is...

elbájolt szememben

képek peregnek

csók-ölelés

buja látomás

az időnek könyörög

kiszáradt ajkam

érzem

pattanni készül

a csönd és

feszültség

uralja a levegőt

de én ma

nem állok szóba

az idővel

ezért

keresek benned

egy csendes zugot

s bekucorodom

moccanatlan...

Helen Bereg: Megérintettél...

Megérintettél,

s én úgy éreztem, ezer éve már,

mióta ujjaidban játszik testemen

a simogatás.

Eltűnt a világ.

Csupán simító kezed volt az élet,

mely bőrömön éledt tiszavirággá

és elenyészett.

Fésülted hajam,

Tízfogú eleven fésű borzolt,

s én előre álmodtam a csodát,

ahogy szád csókol.

Eggyé öleltél.

A lét csupán elömlő vágy, forróság,

hogy lebegjen testem, meghazudtolva

a tömegvonzást.

Alexander Kovács: akt

 

patak partján, langy időben
vagyok veled-összebújt szobor
egy esőtől átitatott fűz alatt
szemérmetlen, hideg vízcseppek
bolondos játékát érezzük
összesimult mellkasainkon
csípőmhöz szegezve csípőd
lassan ringó táncot lejtünk, a
fűz hajától ölelt csendes színpadon
lelkeink hangjára lépve
(körbe és körbe...)
halkan, vállad felett
ázott tincseidbe bújva
dúdolok neked,
s közben mozdulatainkra
az áldás
kifogyhatatlan, csak
remeg és remeg...

(2012. május 7. ak.)

Forrás: Poet.hu

Nagy István Attila: Elrejtem magam

elrejtem magam hogy megtalálhass
alkonyatból vetek neked ágyat
kiszólok érted az éjszakámból
elengedlek ha a hajnal lángol
tűnődő ujjaimmal vigyázok
ne riassza el a csönd az álmot
elrejtem magam hogy megtalálhass
szavaimból vetek neked ágyat
metaforákkal üzenek érted
végigfut a láz ha megérted
vacogsz? borítalak takaróval:
melledre hajlok perzselő szókkal
elrejtem magam hogy megtalálhass
karjaimból vetek neked ágyat
szólok a májusi orgonának
a már elköszönő gyöngyvirágnak
és neked is ne siess maradj még
hullajtja szirmát a tavaszi ég

Vass Edina: érzékek tánca

Érlelődik benned a szó
s én már hallom: érzem
ahogy hajamba bújva suttogod nevem
beszippantasz akár a tavasz illatát
ajkam keresve
a leheletem páráját érinted szelíden
megállsz egy pillanatra
lassan átölelsz
s szemhéjamra csókolod
ahogy a vágy
nevetve zongorázik a szíveden...


Forrás: Poet.hu

B. Radó Lili: Ünnep

Köszönöm, hogy ünnepnek tekintesz,
hogy szíved bíborborával vársz reám
és ó-ezüsttel terítesz miattam;
s hogy el ne fussak előled riadtan,
lelked titkos, százegyedik szobáját
virággal díszíted fel énnekem.

Tiéd minden ujjongó énekem,
tiéd lelkem szivárványos zománca,
tiéd a derű, mely rólam szerteárad,
nem hozok kínt, se sóvárgást, se vágyat,
örömnek jövök, sohase verlek láncra,
ünnep leszek, mert ünnepként fogadtál.

Szabó Lőrinc: Ébredés

Áttetsző arany ingében ragyogva
jött a nyári hajnal a réten át;
azt hitte, hogy még alszom, mert mikor
házam elé ért, elmosolyodott,
körülnézett s a nyitott ablakon
nesztelenül beugrott a szobámba,
aztán könnyű ingét ágyamra dobva
bebújt hozzám a takaró alá.
Azt hitte, hogy még alszom s megölelt
s én mozdulni sem mertem, félve, hogy
felébredek és álomnak remélve,
hogy ébren vagyok… és húnyt szemmel és
mozdulatlanul és remegve tűrtem,
hogy karjaimba fészkelje magát,
s mintha egyetlen érzék erejébe
gyült volna testem-lelkem minden éhe
és szomja és a beteljesedés
minden igérete, csak a tapintás
néma ajkával s vak szemeivel
szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem
az égi vendég ajándékait:
ujjainak játékában a napfény
lobogó lepkéit, karjában a
rét illatának harmatos husát
s egész testében az egymásbaringó
felhők mindenütt egyforma ölét.
Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul
feküdtem ott a gyanútlan karokban,
de mikor végre álom s ébredés közt
félig tolvaj s fél-részeg öntudattal
megloptam az istenek gyönyörét,
nem bírtam tovább és csókolni kezdtem
és felütöttem szememet… Ő
ép fölnézett rám. A kedves mosoly
megüvegesedett rémült szemén,
arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen:
Te meglestél!... – sikoltotta, s felugrott
és menekült, már az ablakhoz ért
és belefoszlott a hajnali égbe.
Én felültem és értelmetlenül
és soká bámultam magma elé:
szénaszag csapott be az ablakon,
messziről zúgott a hegyi patak,
a szoba még sötét volt, de a nap már
ágyamra tűzött, és a takarón
úgy pihent a fény tűzfátyola, mint
egy odadobott könnyű arany ing.

Derzsi Pál: ...nem tudom, velem mi van

mozdulsz
hajadra hull hol innen, hol onnan a fény,

röppen oldalra, alá, most szelíd patak

simul tenyérmederben, most meg játszin szétterül,

vállaidon máris hullámot vet,

s a két karodon zuhan alá aranyló-sötét áradatban,

mint sok ideje magadban hordott

s váratlan kiszakadt költemény

szépség…

szinte hallani a könnyű suhanást

ahogy téged mesél a csendnek

az eltelt napodat, a mosolyod, a megélt életed

susogja áradva bő zuhatagokban

- mozdulataidra írt szenvedélyes tánc -

beborít engem is emitt,

bódulok tőled és nem tudom,

velem mi van...

Váci Mihály: Haza, hozzád, hét hídon át

Haza, Hozzád, hét hídon át!

Sietni síró síneken!

Utánad, ezer út után!

Fergetegek, fordulatok

fogatagából csak Feléd!

Tévelygésekből Rádtalálni:

roskadásban Téged remélni:

törtetésekből törekedni,

törötten is törődni Véled!

Kötöttségekből szabadulva

ragaszkodni megkötözötten!

Terméketlen gondok után

termő gondodról gondoskodni!

Hitegetések hálójából

kivetődni a hit partjára!

Küzdelmek gólyalábairól

leszállni és melletted járni:

keserű szájjal kedveskedni:

ökleimet kinyitni ölben,

bújkálás után Hozzád bújni:

és örök-éber életünkből

életre ébredni, éledni!

Roskadásban Téged remélni!

Tévelygésekből Rádtalálni!

Forgatagok, fordulatok

fergetegéből csak Feléd!

Utánad ezer út után!

Sietni síró síneken

haza, Hozzád, hét hídon át!

Szalay László: Rejts el

Rejts el most magadban
lázban remegésben
rejts el ha elégtem
rejts el majd egészen.




Forrás: Poet.hu

Forró Hajnalka: Ha egyszer

Ha egyszer visszasúgod
édes ,bolondos szavaimat,
s vágy sugallik szemeidben,
szavaim telepszenek ajkaidra,
lelked lesz a keringő énnekem.
Ha egyszer szemeiddel látom
minden egyes érintésed,
s arcommal csókolom könnyedet,
nemcsak rejtegetett ábránd ,
mentsvár leszek lelkeden.
Hol éjbe hull az igéző mámor,
ott örök nappalt hoz
egy örökké lüktető, végtelen
esztelen álom.

(Phaedra)

Bíbor Kata: Bolondos Április

Álomból kiránt a reggel,
felhőkócos a horizont,
első gondolattal festem
magamba arcodat: ikont.

Borús a táj, szín-kopár,
egymásnak vagyunk: angyalok,
ölelkezéseink fényfonál,
szemembe fonja a Napot.

Riaszt a világ, a hideg,
veled érezem melegét,
ez a világodban-hiszek
lelkem mélyéig beleég.

Szél fújja fákra Áprilist:
bolondos, átugrik bokrokon,
bőrömre rózsákat virít,
a szerelmet szádra csókolom.


Forrás: Poet.hu

Őri István: Találkozás

Nem megfoghatatlan
ködös alakok
nem átlátszatlan
homályos ablakok
nem kimondott
elhaló szavak
nem semmibe tűnő
boldog pillanat

hanem

kezed,
mely kezemhez érkezett
élő-meleg, puha-örök
nem lángolás
nem tűz -
apró örömök
nem kérdések, nem beszélgetés
végtelen mosolyok
csillogó szemek
együtt ébredés
mámorító illatok -
ami te vagy, s 'mi én vagyok

nem ígéretek, csak napok,
mik egybe tűnnek
s hisszük: soha meg nem szűnnek
nappalok
éjszakák
csókok
ölelések
mert kezed kezemhez érkezett.

Stiller Kriszta: Dal

Tapintható vagy, de mégse,
mint az isten szívverése.
Mély szemed hűs tölgyek odva,
szeress mindig fogvacogva.
Őrjíts lassan, mint az álom,
szálljunk együtt pókfonálon.
Két karod tűz, könnyű paplan.
Legyél csend. Kimondhatatlan.
Kettőnkből most egy lehet: mi.
Szökjünk el egymást szeretni.

Derzsi Pál: Szívemen pihenj meg

gondok áztatta nappalod éjed
ragyogásuktól fosztott csillagok
csak sejthető rongyolt kárpiton
vagy a semmibe lógva bele
talán csak képzelet
hogy valaha is reggelt énekeltek
boldogan fehérlő gomolyokkal
hegyek vajúdta csillogó ködök...
...kitárt karom dombkaréj
nyíló Nap-kapu önt
lépteid elé fényt meleget
ha jössz reménnyel
ölelésemben énemmé bújsz
szívemen pihensz meg
nincs egyebem:
fölébed köréd óvón féltőn
szerelmet öltözök

Forrás: Poet.hu

Csak Neked

„A szép szavak nem igazak,
Az igaz szavak nem szépek!”*

Én igaz , szép szavakat akarok,
Mert nagyon szeretlek Téged!
Vártam Rád ötvennyolc évig,
És ilyennek álmodtalak mindig
Azt biztosan tudtam,
Hogy megtalállak Téged
Csak azt nem,
Hogy közben eltelik… az Élet.
Életem egy boldog perce Veled,
vagy boldogtalan évtizedek Nélküled ?
Milyen örömmel elcserélném,
de az Ördög nem köt üzletet.
Esténként Veled alszom el,
Reggel Veled ébredek
A jó tulajdonságaidért kedvellek
A rosszakért szeretlek.

Reggelente gyémánt tükörbe nézek,
(Amikor kinyitod a szemed!)

* Lao ce

/ismeretlen szerző/

Fodor Ákos: nyelved és nyelvem...

Nyelved és nyelvem
megbeszélik egymással,
hogy mire nincs szó.

Alexander: beléd szeretek

minden gondolatod
nyugalmában sérti
véremet

puszta léted
gyermekké alázza
férfi létemet

az ébredéssel
felnövök, a következő
pillanat eltemet

majd felsírok, járni
tanulok, meglátlak és
beléd szeretek

Gyurkovics Tibor: Hajnal (részlet)

Szeretlek. Gyöngyöm a gyöngyöd
Tiéd a sóm, kanalam
mezítlen kell idejönnöd,
hogy rád adjam, ami van.

Rád adjam ruhául a tájat
s a bíbor nagy hegyeket
el kell, hogy bírja a vállad
mindent, amit szeretek.

Örökké hordjad a házam
csiga fel, csiga le, ez az út
és én adok Néked majd három szívet
falevél-alakút!

Szeretlek, jobban a szélnél
mi öleli hosszan a fát
szeretlek, mintha Te élnél
helyettem egy életen át.

Nagy László: Ki viszi át a szerelmet

Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!

Fodor Ákos: Egy Pilinszky-dallam

Mikor már csaknem elveszek:
hiányod megfogalmaz.
Két gyengeség beleremeg,
kettejük mily hatalmas!

Lehetetlenségünk ragyog!
Nincs szem, mely belenézhet.
Taglalhatatlan állapot
- nem része az egésznek.

Nincs időnk. Nincs történetünk.
S mi nincs, az múlhatatlan.
Nem ismerünk erényt, se bűnt
az Örök Pillanatban.

Wass Albert: Mert szeretlek nagyon

Könnycsepp a szempilládon este:
én vagyok.
És én vagyok az a kíváncsi csillag,
mely rád kacsingat
és rád ragyog.

A csók, a csókod, az is én vagyok.
Végigálmodom az álmodat,
ölelésedben én epedek el,
csak én tudom minden kis titkodat.

A kulcs vagyok,
mely szíved rejtett zárjait kinyitja,
s a nyíl vagyok, amely sivítva
holttá sebzi vágyad madarát.

A dal vagyok, mely belőled zokog
holt mámorok tört ívén át az éjbe:
s én vagyok az a sápadtság, amit
éjfél után, ha bálból jössz haza,
rád lehel a sarki lámpa fénye.

Illyés Gyula: Szerelem

Mint egy dalba, dalba, úgy burkolom magam
szerelmedbe és úgy sodortatom magam.
Nevetve fordulok, ha egy-egy szögleten
rámront az izmos szél, birkózni kezd velem.

Lépek mint részeges, kit egy dallam visz és
aki köré a bor egy régi nyárt igéz,
nem állanék meg, ha tekintetemtől e
hófedte hársfasor rügyezni kezdene.

Járok habok gyanánt futó finom havon,
mint egy tűnt lét felé s föl-fölszippantgatom
egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát,
két kezemen maradt szerelmed illatát.

Nagy László : Jártam én koromban, hóban

Jártam én koromban, hóban,
húzott az álom.
Mást kerestem s mellém te álltál,
kardél mellett felnőtt virágszál,
sebzett virágom.

Húszévem elveszett, s érzem,
te lész a vígasz.
Mord kültelken, hol a füst szárnyal,
szádról szóló harmonikáddal
föl-fölvidítasz.

Engem a szépség, a vígság
csodásan éltet.
Érte égek, hogy megmaradjak,
bár úgy kelljen szívnom, mint rabnak
kócból a mézet.

Köröttem kusza az élet,
kusza a sorsom.
Vértezz hittel, hűséggel állig,
akkor én a haláloságyig
belédfogódzom.

Weöres Sándor: Nyár

Nyár. Kert. Csönd. Dél.
Ég. Föld. Fák. Szél.
Méh döng. Gyík vár.
Pók ring. Légy száll.
Jó itt. Nincs más
csak a kis ház.
Kint csönd és fény.
Bent te meg én.

Bertók László - Boldogság-dal

Eljön a napja meglásd, tán észre sem veszed,
csak sokkal szebben süt rád, csak mindenki szeret.
Nem tudod mitől van, egyszer csak énekelsz,
s nevetsz mert a dallam arról szól, hogy szeretsz.
Sétafikálsz az utcán, s mindig jön egy barát,
és ha a kedved fogytán, ő énekel tovább.
Szomorú vagy, magad vagy, és úgy érzed, dől a ház,
egyszer csak kopogtatnak, s ott áll, akire vársz.
A boldogság egy hajszál, egy szó, egy mozdulat,
Csak mozdulj meg, csak szólj már, csak el ne hagyd magad!

Károlyi Amy : Tárgyeset

A szeretet csak van és vár.
Ül lomb-árnyban,
ül fellegekben.
A szeretet csak van és vár,
hogy tárgya legyen,
kit szeressen.