Kibontott hajú, kócos a hajnal:
szeretők sárguló hitét hozza.
Madárijesztő vagyok, kalapom
kosz és penész, kabátom szalma.
Az emberek karókat vernek
mellém, hogy egyenesen álljak…
Arcomon zsák, virrasztásom örök:
verset írok madaraknak, fáknak.
Szénfolt szememben az éjszaka
ring… Azt hiszik tán, nem is élek.
Őszi eső a kabátom, bár a
naptól még hunyorognak a vének.
Ha ingem alá bogarak bújnak,
engem akkor sem sajnál meg senki.
Nem vakarózom, folyton viszketek:
talán így kell embernek lenni.
Forrás: Poet.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése