Amikor kopott tűzfalakról
a városba csorgott a reggel,
még láttam magányos alakod,
fának dőlve, leszegett fejjel
álltál bérházak árnyékában,
csendet szőtt köréd a félhomály
és feletted a csupasz ágak
fontak a fejedre koronát.
Nyitogatta már markát a tél,
jégcsap könnyezett az ereszen,
lábad körül az olvadt hólé
tócsákat rajzolt a köveken,
te visszanéztél rám belőle,
olyan szomorú volt a szemed,
álltál magányosan előttem,
nem volt, ki megfogja a kezed.
Akartam valamit mondani,
de a hangom elvitte a szél,
te szomorúan kezdtél ballagni
egyedül a pályaudvar felé,
még egy kirakat üvegében
láttam megcsillanni a szemed,
engem néztél fakó tükrében,
ahogy búcsút int feléd kezem.
Nem jöttél a városba többé,
most a lábnyomodban lépkedek
és teli könnyezted hóvirággal
nekem a szendergő réteket.
Forrás: Poet.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése