2018. augusztus 5., vasárnap

Juhász Gábor: Halálosan




Halálosan... érzed?... halálosan...
Összes életünk és minden hullám átrohan
rajtam, míg a fövenyen fekszem.
A hínárt markolom. Már nem vagy mellettem,
csak selymes hajadnak fénylő szőkesége
lebeg a permetező hideg szürkeségbe`...
Aztán egyre hangosabban hallom a nevem,
a régit... az ittenit... felismerem
a hangod, oh, azt a szellősen lágyat,
amint szólítgat, "Jövök utánad!"
biztat, s én feltámaszkodom:
mögöttem sziklák, fent a zord orom,
ahonnan utoljára együtt kiáltottuk féktelen`,
s visszhangozta a part:... szerelmem... szerelmem...
mert ez volt a SZÓ, amivel megtörtük az átkot,
s hittük másnapra majd át fog
változni - s csak a miénk lesz a Minden...
Én Benned mindig hittem.
Akkor is: "Gyere, nézzünk a mélybe!"...

Most felnézek az ólmos égre,
s a vizes homokba írom neved...

hiszen most is hiszek Neked:
"Jövök utánad!"...

Sirályok sírnak felettem hangosan...

Halálosan... érzed?... halálosan!


*****

Schmidt Lívia: Csak érezd



Szeretlek... 
...csak így:
egyszerűen, tisztán...
nem kellenek a mázas,
mesterkélt szavak!
Szeretlek... 
csak csendben:
ne tudja a világ,
a harsány irigyek 
meg ne halljanak!
Szeretlek...
...csak úgy:
akár a vizet,
mely éltet és átjárja
minden sejtemet...
Szeretlek...
mint a levegőt,
mely egészen körülvesz:
érezni igen, de
látni nem lehet...
Szeretlek...
...csak úgy:
akár a Fényt,
mely teremtette lelkünk
és bennünk is ragyog...
Szeretlek...
...csak így:
egyszerűen, tisztán...
Érzed? ...csak érezd:
Szerelmes vagyok!

*****


Lesznai Anna: Tudom hogy vagy




Tudom, hogy vagy: és megállok az éjben.
Állok az esőszagú kertközépen
És kinyújtom két áldott, dús karom
Tudom, hogy vagy: tudom, hogy élek.


Nem kereslek, és mámort nem remélek
Tudom, hogy vagy: és megállok az éjben.
A lombos kertnek minden szála rebben
És elmerül tengernyi tárt szívemben
Tudom, hogy vagy: és nincs többé a kert.


Az ég boltja csillagfénnyel kevert,
Tudom, hogy vagy: s a halk csillagok gyülnek,
Szerelmem fáján virágként megülnek
Dalos virágok dús szerelmem fáján
Tudom, hogy vagy: és elhalkul az éj.
Nincs fény többé az égi mezők táján,
Testem fénylik, mert vágyad pihent rajtam
Tudom, hogy vagy: s nincsenek csillagok.


Belém vésődött csókod nyoma, ajkam,
Karom sem más, csak bontott ölelésed,
A föld sem más, csak hely, amelyen álltál.
Tudom, hogy vagy: és beléd ömlik minden
Gazdag tejútja a százkeblű létnek.



És utolsónak bevonulok én is -
Hála néked, hogy nem kell lennem nékem
Én édes, áldott, boldog megszűnésem,
Nem kell lennem többé: te vagy.


******

2017. augusztus 8., kedd

Hegedűs Gábor: Állok a parton...





Állok a parton, nézem a nagy folyót
a víz partot mos - az időm egyre fogy
mint az apró hullámok, ha homokra érnek
bár nem lehet, de feledném az egészet.
A part, mint ósdi megkövült képzelet
csiga, kagyló mészváz, homok mi betemet
ártérben néhány fa, emlékeim fája
sárgul már a levél, itt-ott száraz az ága.
Csendes a folyó. Itt nincs apály, dagály
olykor talán kiönt, vagy a sodrába ránt
vagy simogat, mintha gyermekem lenne
néha fuldoklom, ha elmerülök benne...
Sorsom folyója, most még a partján állok
a mát csodálom. Holnapról nem meditálok.





Poet.hu

2017. augusztus 7., hétfő

Németh Zoltán: Lebegés




Olykor az ember,
  fel sem fogja mit jelent
  a föld felett járni,
  és megölelni a végtelent,
  szívet karcolni a homokba,
  hallgatni a víz zaját,
  nézni: a kis hullám
  a kő fölött hogy zúg át,
  búzavirágot szedni
  miközben a nap ragyog,
  csak az érzésnek élni,
  hogy te vagy, s én vagyok,
  sárkányt reptetni,
  hallgatni gyerek kacajt,
  szeretve lenni,
  s csak néha érinteni talajt,
  hinni benne,
  hogy minden közös nap égi jel,
  és nem létezik perc,
  mikor nem leszek,
  ...s nem leszel.



Poet.hu

Farkas (Juhász) Gábor: Kristály







Kereslek, egyre csak kereslek,
kiáltnék Érted az egeknek,
ám az egek most morcosak,
könnyeket gyűjtenek, jó sokat,
zsákjukból szórják a hideget,
megfagyasztják a szívemet,
kis testét felkapja nagy huzat,
s lesz égi párnákon áldozat.

(Juhász Gábor)



Forrás: Poet.hu

2017. július 21., péntek

Janus: Csendre festelek



Csendre festelek,
betűkből kevert színek
rajzolják testedet,
hajad,szemed, ajkad ,
és amit nem lehet,
bőrödre érintést,
borzongó dűnék hadát,
szemedbe vágyfényt,
a szerelem aranyát.
 
A gondolat megremeg,
 melléd festem magam,
mint ölelő víztükör,
melyben béke van,
olyan e kép, nincs fodor,
végtelenbe futó parttalan,
és mire csókot rajzolnék,
csak maszatol szavam.
 
Csendre festve
bámulom magunk,
neszek, zajok élednek
és semmivé porladunk,
semmivé, pont, mint az élet,
előbb én tűnök el,
az ölelés , majd diadalt ül
az enyészet.

Forrás: Poet

2017. május 7., vasárnap

Bíbor Kata: Tele van zenével




Ha így nézel,
a pupilláim szív alakúak lesznek,
úgy sem férne bele egy szóba,
ahogy magamba szeretlek,
és hely sincs monológra
ajkaink között,
varázsodba veszel:
te bájolsz, én bűvölök.

Visszatartja lélegzetét az idő,
fogaskerekei megállnak,
annyira vicces, a fény felnevet
meghökkentve a porcicákat,
nekem sem közömbös,
árnyék az árnyékkal táncol,
bőröd tele van zenével,
mikor lelkemben csónakázol.

Forrás: Poet.hu 



2017. április 9., vasárnap

Liwet: Cseresznyevirágszerelem




Alkonyodik, ébred a csend, udvarában hallgat a szív.
Naplemente nyugalma rend, esteledve pihenni hív.
Megérint az édes sejtés, megdöbbentőn szép a világ,
a kert este csupa rejtély, nyílik a cseresznyevirág.

Hűvös, csillagos éjszakák, de fényesedik a nappal,
hófehér cseresznyevirág, lobban a kertben a hajnal.
Elsimít mindent az élet, már nincs semmi, amit szánok,
érzem a világom ébred, de szelídebbek a táncok.

Nyílik a cseresznyevirág, úgy fehérlik talpig díszben,
jöjj el hozzám varázsvilág, elvesznék a Férfiszívben.
Eltűnnék úgy, mint a kámfor, mégis jól tudnám, hol vagyok,
a szíve sarkában mámor, rőt fénnyel, mint a csillagok.


Forrás: poet.hu

*****



2017. március 28., kedd

Pilinszky János: Itt és most

 
 



A gyepet nézem, talán a gyepet.
Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,
vagy egyszerüen az, hogy létezel
mozdítja meg itt és most a világot.




******

2016. június 14., kedd

Derzsi Pál: Szívemen pihenj meg






gondok áztatta nappalod éjed
ragyogásuktól fosztott csillagok
csak sejthető rongyolt kárpiton
vagy a semmibe lógva bele
talán csak képzelet
hogy valaha is reggelt énekeltek
boldogan fehérlő gomolyokkal
hegyek vajúdta csillogó ködök...
...kitárt karom dombkaréj
nyíló Nap-kapu önt
lépteid elé fényt meleget
ha jössz reménnyel
ölelésemben énemmé bújsz
szívemen pihensz meg
nincs egyebem:
fölébed köréd óvón féltőn
szerelmet öltözök 



***


2016. február 21., vasárnap

Gámentzy Eduárd: Tavasz nélküled...






Friss hajnali ébredés,
Puha szellőrezdülés,
Virágillat, madár ének,
Téged köszönt,... téged éltet!
Minden hangja érted szól!
- Azért hallod... valahol?





*****




2015. július 26., vasárnap

Havas Éva: Légszomj






Hó alá temetett nyáridőn hiányod.
Ködbe csomagolta az egész világot.
Vakon tapogatok, nem lelem kezedet.
Szólongatlak fájva, de nem jön felelet.

Néha hajnal felé álmodom, hogy itt vagy.
Tévképednek nyoma szívemben csak kínt hagy.
Oxigénem voltál - a vég és a kezdet -
tudom, soha többé nem lélegezhetlek...



*****





Grigo Zoltán: Ringatlak







Mindegy milyen utakon,
bárhol légy felkutatom,
zúgó széllel érkezem,
fénylő esőcseppeken,
akár gyalog, tutajon,
erdőn át vagy patakon,
jövök hintón, szekeren,
rozsdás tölgyfalevelen.

Ott lesz minden hátamon,
amim csak van rád adom,
hozok fákat, hegyeket,
szelíd folyót, réteket,
ezer fénylő csillagot,
mindazt ami én vagyok
és úgy viszlek téged el,
ahogy szél a levelet.

Egyszer majdcsak felkaplak,
lágy szellőként ringatlak.


Forrás: Poet



2012. november 25., vasárnap

Bíbor Kata: Ígéret helyett






Talán úgy kellene szeretni egymást,
ahogy égbe tekintnek a havasok,
bámulni lustán bele a fénybe,
elnézni szikrát, nap-labdacsot.

Egymás mellett úgy kellene lépni,
hogy megférjünk együtt a csúcsokon,
lenn a völgyben szorító fák közt
lenni ösvény, jelzőtorony.

Dunnává dagadni kellene akkor,
ha tél vacogása fogcsikorog,
egymásnak méz kamillateában,
lenni hang, ha gyúlt a torok.

Szellő lenni tűzsugaras nyárban,
fűszálnyi létbe lehelni enyhet,
szomjazó testedről oldani ruhád,
míg ajkamról hull a hűs-esőpermet.



Forrás: Poet.hu

 

2012. november 18., vasárnap

Gemini: Szivárványösvény



 
 




Már nem voltunk az élettől érintetlenek,
egyikünk sem érkezett fehér, tiszta lappal,
de melletted kékebb lett az ég a föld felett,
és szemed barna selymében ébredt a hajnal.

Bőrünket izzó csókok perzselték pirosra,
néha szürke utakon bolyongva kerestük
a boldogság ezüst csillagát, megkarcolva
az éj mély, szénfekete csöndjeit, a lelkünk
dalokat kottázott, minden jel vallomás volt.
Szívünket összeszőtték a színarany szálak,
bár lepergő, sárga homokszemekként táncolt
tenyerünkből az idő, mi örökzöld fákat
ültettünk a kertbe tarka virágok helyett.
Olykor sápadt arcunk a tükörben széttörött,
s a hűség vörös viaszpecsétje megrepedt,
fehér elefántcsonttornyaink pajzsa mögött
viseltük gyöngyökből kovácsolt láncainkat.
Suttogó imákkal szenderültünk álomra,
megjártuk hosszát önző védősáncainknak,
éreztük, nem létezhetünk, csak kézenfogva.

Hajnalok ébredtek szemed barna selymében,
és melletted kékebb lett az ég a föld felett,
mi színeket csodáltunk szivárványösvényen,
csak tőled kaphattam, csak én adhattam neked.




Forrás: Cinke Portál


2012. október 28., vasárnap

Grigó Zoltán: Élsz bennem




Itt élsz bennem már nagyon régen,
amióta utamat futom,
őrizlek téged lent a mélyben,
hogy mikor jöttél már nem tudom.

Csak azt tudom, olyan vagy nekem
mintha örökké lettél volna,
azóta a szálló éveket,
nem méri szívemben az óra.

Tartasz engem, és én tartalak,
átfonjuk egymást mint kötelek,
viharban meghajló fák alatt
búvó, láthatatlan gyökerek.

Itt vagy az elmémben, véremben,
az elmúlt, és eljövő napban,
úgy élsz bennem és lélegzel,
ahogy a tégla a falban.

Olyan vagy mint fénylő csillagok,
a szemedben ragyog a világ,
szívemre minden nap úgy hajolsz,
mint templom csendjére az imák.



2012. október 25., csütörtök

Nyakó Zita: Válasz





Kérdésedre egy válasz létezik,
s bár sosem mondom ki: szeretlek.
Nincs fény többé, s nincsenek színek,
ha nem látom kékjét a szemednek...
Mikor jössz, csak fogadlak kedvesen,
mint jó vendéget ahogyan szokás,
de várlak titokban oly nagyon nagyon...
még itt sem vagy, s már fáj a búcsúzás.
Kérdésedre egy válasz van csupán,
s az a válasz mindig titok marad.
Megtartlak szívemben legbelül,
téged... imádott titkomat...





Poet Forrás: Poet.hu

2012. szeptember 16., vasárnap

Tiszai P. Imre: nevetésed őrzik az öreg fák




én csak vendég voltam itt a földön, mégis mindent láttam
mert egyetlen-egy fénysugárban a mindenség benne van,
meztelen talpam alatt az összes út végtelenbe futott,
néhány megfáradt lépéssel bejártam a nagyvilágot,
egyetlen csókomban égett ezer nő ajka a számon,
testük egyetlen ölelésben itt volt a tűz-ágyamon,
egyetlen sikolyban bejártuk a mennyeknek országát,
egy végtelen ölelésben éltük lángoló testünk vágyát,
izzadt bőrünkön fénylett fel az utolsó pillanat,
megfáradt kézzel simítottuk egymásra az álmokat
aztán még pörgött a film tovább, szerelmet varázsoltunk,
és ha felébredtünk - létezésünkbe egymást álmodtuk
csak vendég voltam itt a földön mégis minden bennem él,
pillanatokban éltem, az időt ellopták, jön a tél,
egy újabb karácsony, harangszó simul a havas tájra,
öltözz fel jól -féltelek- és majd sétálj ki ott a parkba
                                    hol nevetésed őrzik az öreg fák


Forrás: Poet.hu


2012. szeptember 4., kedd

Budai Zolka: Egészen itt




Csak, ami fontos lüktet, dübörög, dobban,
egészen itt vagy a darabokban,
mint múlt a föld alatt, hol víz és olaj van
és a nyirkos csontok lassú robajban
süppednek túl egy centiméteren.
Az élet vagy és így az életem.

Megszűnt a csönd. Gondolatomban rezegnek
apró ujjai fáradt kezednek
és megérzem szíved szokatlan ritmusát,
ahogy iramlik rajta a titkos át,
mint ablakon az éjjeli árnyék.
Mintha lényedből valóra válnék.

Én beszéltem arról, mit sohasem láttam,
benne égsz minden cigarettámban,
az ünneplő ruhám vagy, lelkedet hordom,
munkát is adtál, már te vagy a dolgom,
és hozzád érek, hozzád van közöm.
Csak te vagy ott, mikor leöltözöm.

Annyira közel a tegnap és az újnak
még lámpái elhomályosulnak,
ha ölellek, mint lélegző testet a hit
és szorítom bizonytalanságait
ezernyi kis sötétkék erednek.
Egészen itt. Egészen. Szeretlek.



Forrás: Poet.hu

 

2012. szeptember 1., szombat

Dezső Anna: Én uram



Rajtam nem volt fátyol,
s nem volt fehér a ruhám.
Mégis én vagyok asszonyod,
idők előtt, és idők után.

Te vagy az én uram…
Ahová Te sóhajtasz,
én arról veszem a levegőt.
Amerre csípőd fordul,
én arra fordítom testemet.
Ha szél kap hajadba,
én ott leszek,
hogy kócosan is
magad-ahogyan én-,
szeresd.


Mert én az asszonyod vagyok.
Örökre az is maradok.
Mert Te vagy az én URAM.
Idők előtt,
és idők után…



Forrás: Anna versek

***

2012. augusztus 8., szerda

Bíbor Kata: Amiért jöttem




Bennem zümmögő méhek a veled,
s én mézillatú vadvirág vagyok,
könnyűség lengi be rétemet:
halk döngicsék a sóhajod.

Tarka pázsit szememnek szemed,
fűzöldben elnyúló napsugár,
esztelen űz, karodba kerget
a vágy: testemen fény-uszály.

(Sehonnan jöttem, hogy felidd
könnyeim - hajnalok könnyét,
én, a megszédült szelíd:
ezer út bennem összeért.)



***********

Forrás: Poet.hu

2012. július 25., szerda

Székely János: Második kolozsvári elégia





Nézd, ismét rozsda bántja fönt a lombot.
A füzek ismét vízre hajlanak.
A buboréknyi felhők hűvös égen
Kimondhatatlan lágyan rajzanak.
Arany-nap villog dombjaink fölött.
Hevében lassan érnek a gerezdek.
Édes, üvegszín gömbjeik között
Darázsdongású szelek ébredeznek.

Képed idézi újólag a táj.
Te vagy jelen ismét a szilvafákban.
Téged pillant meg bámuló szemem
A higany-fényű folyók hajlatában.
Az őszi lombok szelíd aranyán
Aranyló fürtöd látom: te vagy ébren.
A felhők kontyát, furcsa hajzatát
Te vagy, ki egyre lágyabbá igézed...
Te rejtőzöl a visszhangzó tetők
Szigorú zöldjén; téged ringat bágyadt
Fürtjén az édes, illatos gerezd.
A bukó napban lázasan remegsz.
Ott élsz a város százezer falában.

Elgondolom, hogy múltam hány alakban
Bűvölt már értő szemeim elé!
S te örökké elérhetetlen voltál,
Szárnyaltam hozzád, mégis, felfelé,
S ma benned látom visszatérő múltam
Magvát; te vagy ma jobbik életem,
Százszor megígért, megtagadott mégis:
Másik magam, fájdalmas kedvesem!

– Közös az élet, amit eddig éltünk,
Bár nem lehettél teljesen enyém.
A közös sors, mely megőrzött egymásnak
Egymástól is – így tárul most elém.
Oltatlan szomjunk sokszoros talánya
Így bomlik ki, s a titkos érlelem,
Mely lappangva kísér és jó irányba,
Finom szálakkal vonja életem...

– Tisztán őrzött meg egymásnak, és végül
Egymáshoz láncolt hosszú háborúnk.
Változhatatlan sorsunk egybefonja,
S még jobban megköt, hogyha változunk
Örök vasával teljessé kovácsol,
S legyen bár harcunk egyre ostobább:
A lágy csírákat érlelő magányban
Egymás életét adjuk majd tovább.



2012. július 11., szerda

Derzsi Pál: Patakká




... patakká lettem egy pillanatban,
amikor mássá már nem lehettem,
patakfodorrá csillámló habban,
tavaszi csoballyá lett a lelkem,
és dallá, mi átfog, lángjával éget,
örömmé, csodává engedtél érnem,
tanítva lobogni fel a messzeséget,
és soha el nem engedni Téged.

patakká lettem minden pillanatban,
mikor átjárt a lelked
- mást nem tehettem -
hűsen folytál, akár a víz,
átölelve testem
tanítottalak égni:
messzi végtelenbe
lettél patakom, mi folyton árad
szerelem medrében
folyni...
mely mindent áraszt...
szerető szívem Téged választ
(örökre)
    
(Edina és Pál közös verse)




Forrás: Poet.hu


2012. július 8., vasárnap

Lesznai Anna: Mért oly hosszú




Mért oly hosszú az út a szívtől a szájig,
Hogy lüktető lelkem sosem jut odáig,
Hogy a mindenségtől úgy el vagyok zárva.
Csendes békés szerrel nem jut napvilágra.
Életemnek fáját erősen rázzátok,
Hadd hulljon gyümölcse ujjongva reátok.
És mint dió burka, mely hull napos ágról,
Repedjen meg szívem a nagy boldogságtól.
Törjétek fel zárját az énálmodásnak
Hogy elepedt lelkem od' adhassam másnak,
Másnak, másnak, másnak, ki megváltsa tőlem
Aki rezgő hangszert formázhat belőlem,
Ki valóra váltson, megitasson vérrel...
Megetessen könnyes szerelemkenyérrel.




***


Bálint Lea: Boldogságom erdeje (részlet)




64.

Mikor a szerelem eljött hozzád
már nem hitted, hogy létezik
Megsebezted
mert a fájdalomban biztos voltál

A piros rózsák szirmai hullnak
ülsz a múlandóságba nézve

Halandóvá sebezted a halhatatlant.


1969


2012. július 6., péntek

Rimanóczy Ildikó: Ha majd megérkezel




Amíg megérkezel,
könnyeimből hintek gyöngyöket az útra,
vezessék lépteid, s idetalálsz újra.
Mosolyod mosolyom szivárványba zárja -
mézharmat-ízeket álmodom a szádra,
fényeket szemedbe, kezemet kezedbe -
amíg megérkezel.

Amíg megérkezel,
boldogságmagokat őrzök tenyeremben,
s rád simítom, mikor álmod tovarebben.
Csókjaid emlékét fogva tartja bőröm -
szavaim melegét hét fátyolban őrzöm:
világ elől rejtem, számodra megmentem -
amíg megérkezel.

Amíg megérkezel,
érted örömtüzet rakok a jégmezőn,
itt várok rád, amíg te töprengsz révedőn,
fényszikrákat gyűjtök, s ha majd megszomjazol,
velük itatlak, míg szíved is válaszol.
Megtanítlak szállni, mindig fényben járni -
ha majd megérkezel.


Poet.hu

2012. június 16., szombat

Sanzsan: Úgy, mint a fák






Úgy, mint ha fák
szólnak fákkal,
némán, de mégis
dúdollak én is,
s te dúdolsz engem,
itt tudlak bennem,
s te ott tudsz magadban,
mint kozmoszt a magban
tudnak a fák.

Kihűlt teák,
fénylő álmok,
csókolt imáink,
suttogó fáink
visznek, emelnek
égboltra jelnek,
hogy ringjunk a létben,
a Szép Rend keblében,
úgy, mint a fák.


Forrás: Poet.hu


 

2012. június 6., szerda

Kormányos Sándor: Aludj még




Guruló könny
most a harmat
a füvek bársony
... szárain,
hajnalodik
betakarlak,
csak szállj
az álom szárnyain.
Ha felébredsz én
itt leszek majd
simogatva homlokod
míg kócos hajjal
jön a hajnal
szíved a szívemben
dobog.
Gördülő könny
kint a harmat
aludj még, majd betakarlak.
 
***

2012. június 2., szombat

Málna: úgy vezettél



Betakar a csöndes éj
s Te szelíden vezetsz
álmaid végtelenjén
dalt zeng lelked és én
neved suttogom
testemből szivárog a vágy
csókokkal csitítod
számhoz szegődik egy halk
sóhaj
-kibomlik meztelen szépségem -
vágyillat-gyűrt lepedő
kispárnába ordított kéj...
majd
szirmot bont a hajnal
és a reggel
arcomon
szerelem-mosolyt talál..
-szelíden vezettél álmaidon-
élet illata belém ömlik
titkok átölelnek
távolodó lépteid még hallani vélem
és magamra gondolom öleletlen karod.






***