Kibontott hajú, kócos a hajnal: szeretők sárguló hitét hozza. Madárijesztő vagyok, kalapom kosz és penész, kabátom szalma. Az emberek karókat vernek mellém, hogy egyenesen álljak… Arcomon zsák, virrasztásom örök: verset írok madaraknak, fáknak. Szénfolt szememben az éjszaka ring… Azt hiszik tán, nem is élek. Őszi eső a kabátom, bár a naptól még hunyorognak a vének. Ha ingem alá bogarak bújnak, engem akkor sem sajnál meg senki. Nem vakarózom, folyton viszketek: talán így kell embernek lenni.