Magányom temeti az őszt.
Rám terül egy ócska nagykabát.
Barátnak fogadtam egykor -
Ő az egyetlen lelki társ.
Óv a hidegtől, a széltől,
hogy ha fázom, ottan legbelül.
Magamra karolom a kedvest,
s velem együtt elszenderül.
Dér-lepel őrzi az álmom,
régi cipőmön átfut a szél.
Fejem felett egy vén akác,
elhullott gyermekről mesél.
Azt is mondta ismer engem,
csak valahogy már más vagyok.
Felemelt kérges tenyerével
és csendesen elringatott.
Forrás: Poet.hu
