Kint eső zuhog s végigsöpör a tájon.
Semmi más: sár, bánat a látóhatáron.
Az Álmok kertje mély, meleg esőben ázik,
egy elesett angyal ölel át –
szárnyak nélkül reszket,
álmok nélkül fázik.
*
A hűvös, barna éj remegve száll az ágon
át, hozzád simul, hogy ott nyugalmat találjon.
Egy kis zugot hol elpihen nyugton, csendesen,
hol ketten lehettek és nem látja senki sem,
hogy átölel, hogy túl közel ér s te rád lehull,
míg fenn egy folt: a Hold a volt napok őre kigyúl;
s körötte csillagok – kis zátonyok az égen
úsznak el s így tűnnek el sötét tengerében
a bársony éjnek, ahogyan álmaink tétován
merülnek a végtelenbe minden éjszakán.
Öleld magadhoz őt, ne engedd egyedül,
álmod őre ma még, de holnap elrepül
s itt hagy magadra, belül csak édes kín marad…
tudod jól: te sem vagy bátor megélni napjaidat.
Minden nap fondorlat, csapda s hulló alkonyok
borulnak le rád – nem védenek angyalok
se már; pontos léptein közelít az Idő,
de elhagy, elfelejt mert hűtlen barátod ő.
Kis kupaccá gyűlnek a percek egy éj alatt,
álmod kertje fáradt s védtelen angyalodat
ki melletted állt – elrejti már
a Titkok kertje hívja, de újra rád talál
s ha ott lesz: fogd a szárnyait, nézz a szemébe
s kérd, őrizze álmaid s hogy
soha ne legyen vége.
