Váci Mihály: Haza, hozzád, hét hídon át

Haza, Hozzád, hét hídon át!

Sietni síró síneken!

Utánad, ezer út után!

Fergetegek, fordulatok

fogatagából csak Feléd!

Tévelygésekből Rádtalálni:

roskadásban Téged remélni:

törtetésekből törekedni,

törötten is törődni Véled!

Kötöttségekből szabadulva

ragaszkodni megkötözötten!

Terméketlen gondok után

termő gondodról gondoskodni!

Hitegetések hálójából

kivetődni a hit partjára!

Küzdelmek gólyalábairól

leszállni és melletted járni:

keserű szájjal kedveskedni:

ökleimet kinyitni ölben,

bújkálás után Hozzád bújni:

és örök-éber életünkből

életre ébredni, éledni!

Roskadásban Téged remélni!

Tévelygésekből Rádtalálni!

Forgatagok, fordulatok

fergetegéből csak Feléd!

Utánad ezer út után!

Sietni síró síneken

haza, Hozzád, hét hídon át!

Váci Mihály - Két szárny

Még alig emelkedő gondolatnak

vagyunk mi egy-egy szárnya.
Lehullna ez az égreszálló madár,
ha a két szárny elválna.

Két szárny vagyunk,
de fenn a fellegekben
nem szállhatunk,
csak mind a ketten
szívverésnyire pontos
egy ütemben.

Szállj hát velem
egy rezdülésű szárnycsapással.
Hullongó tollak voltunk egyedül,
szárnyak lettünk egymással.

Váci Mihály : A tél suttogó halk hava

A tél suttogó halk hava

a holtak utolsó szava,

félig kimondott elhaló

jéggé virágzott szó a hó.

Amit a holt hiába szólt,

a némaság a szélbe szórt,

s mit nem mondhattak soha el,

hull a sóhaj, némán lep el,

arcomon olvad, ajkamon,

szemem veri, a homlokom:

"Szeretlek! Légy hű! Ne feledj!

Élni még! -Szorítsd kezemet!

Még ne! - Még élni akarok!

Csókolj, élek, ha akarod!

Még! Még! Csókolj! Adj levegőt!

Felezd velem a Te időd!

Oszd ketté - add most a felét!

Mit ér majd, ha csak a tiéd!"

Barátok , most biztassatok.

Oxigént ad egy szavatok!

Váci Mihály - Végül

Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
csak szeressék!
Jaj! úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már,
hogy ne szeressék!
Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább
a szíve tessék!

Fél egyedül. Csak karolják! - s már eltűri, hogy a szíve
ne is tessék.
Megszelídül a magánytól, s csak annyi kell végül már,
hogy meg ne vessék.
Egyedül az éjszakákat?! - Ó, nem, inkább eltűri,
hogy meg is vessék.
Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat,
ezüstös karácsonyestét?
Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van,
és azt, mi lesz még?!

Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
- azt se, hogy szeressék.
Ó végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még,
szeressen még.
Legyen aki megengedje: - rágondolva tölthessen el
egy-egy estét