Szalay László - Mintha

mintha

láttalak
hallottalak
éreztelek
volna már

mintha

néznél
érintenél
melegítenél

ősz van

mintha

itt lennél

(nekem írták...)

Papp Für János - most ne

most ne mozdulj
rögzítsük magunkhoz
ezt a pillanatot
odakinn a sötétben
falnak dől a magány
és zsebre dugott kézzel
a halál őrzi az éjszakát
csak egymás ölében
vagyunk otthon
nézd:
csillagok kapaszkodnak
a függönyön
a nyugalom ringó csónakja
hintázik a pillanat hullámain
(érintésem alszik bőrödön)
pszt...
- csak nagyon halkan -
szagot kapott a gyilkos éj
alvadt árnyaival kúszik a falra
de nem kell félned:
itt vagyok
csak most ne beszélj
(én is hallgatok)

Forrás: Poet.hu

József Attila - Óda (részlet)

Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.

József Attila - Kopogtatás nélkül

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethetsz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul,
amikor akad más is,
hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké
éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

Szalay László - Már nincs különbség

Már nincs különbség
nappal és éjjel között

Nappal rólad álmodom

Éjjel álmaimban
ott ragyog a nappal

Forrás: Poet.hu

Brinkusz Gábor - Holdfény

Ma én leszek a holdfény,
S belopódzom az ablakon át,
Mint aki hosszú útról hazatér,
Oda bújok Hozzád.

Messzi fehér csillagoktól
Északi fényt hozok Neked,
Smaragdszemű angyaloktól
Csillogó könnycseppeket.

Aranyszínű virágporral
Csillagot festek két szemedre,
Mintha pillantásod csillogása
Napvilágnak fénye lenne.

Majd két kezemmel betakarlak,
S hangtalan érintésem megtöri a csendet,
Ha sírsz, én könnyeimmel vigasztallak,
S akár a holt fény, felolvadok Benned.

Sági Erzsébet - Ébredés

Csípős még a reggel. Csupasz faágakon
- a tél megfagyott könnye -, zúzmara ragyog,
míg ott fent, tavaszról álmodnak vágyódva,
égboltra száműzött, didergő csillagok.

Eltévedt vándornak, bolyongó hajósnak
fényévnyi távolból mutatják az utat.
Sosem fárad fényük, és ha mégis, hulló
csillag-sorsuk is csak földi példát mutat.

Fényetek jelkép lett, hullásotok csoda...
Tavaszt váró hittel bélelt e kaloda.
Csapda ez, csillagtárs, ahogy jön, elszalad,
emberlét, csillagsors rövidke tavasza.

Budai Zolka - Lehetnél

A halálig volna jó bámulni téged,
aki nem vagy itt s talán nem is létezel,
szemeid mélyén keresni véget,
mint ki párás, szürkéllő messzibe réved
s nézi, amit sehogy sem érhet el.

Csupán akkor vagyok jól, amikor alszom.
Éjjel a mindenség világít köröttem.
Nappal s ébren feketén gyanakszom,
hogy képzeletben van csak szokatlan sanszom
egészen élni s nem ily törötten.

Csak a bizonytalanságban vagyok biztos
s a biztosnak látszót, magamért nem hiszem.
Nem tudom, hogy miért vagyok itt most,
miért üldözöm csalódásig a titkost
s utánam, miért nem jön senki sem.

Az ember inkább csak hazudik magáról,
az igaz dolgairól nehezen beszél.
Eltervez, küzd, fejteget és számol,
tanulságot von a sosem volt hibákból -
így lesz önmaga számára veszély!

Aki ír, még úgy tudja, ilyen az élet.
Álmodni képes, mint a játszó kisgyerek,
ki szobája falára fest képet
s ahogy az ajtaján csöndesen kilépett
még visszanéz s nevetve integet.

S te, akihez szólnak hangtalan szavaim,
te sem tudsz szeretni annyira, hogy létezz!
Szerelem a kételyek nyarain
lehetnél vagy mindegy, csak lennél valamim,
mert úgy foglak, hogy semmim sem érez.


Forrás: Poet.hu

Kormányos Sándor - Őrzöd-e még?

Még mind ugyanaz, ami szép,
szunnyadó alkonyi rét
cirpelő lágy dala von
fátylat az álmaimon.

Ha szunnyad az alkonyi rét,
suttogok: Hallod-e még?
Hív a varázsa, zenél:
Érzed-e azt amit én?

Még mind ugyanaz, ami szép?
Látod-e, látom-e én?
Tiszta szemek örömét
őrzöd-e, őrzöm-e én?

Forrás: Poet.hu

Kántor Irma - Felismerés

Törött szárnnyal
jöttem e világra
angyalt játszani neked.
Későn vettem észre,
tudnék repülni is
veled.

Ivory - Ma a tiéd

Kinyitom az ajtóm,
ma nem zárom be magam,
tiéd lesz minden gondolatom,
és minden halk szavam,
és neked adom mosolyom,
a pohár bort az asztalon,
s a gyertyát is neked gyújtom majd,
és minden egyes halk sóhajt,
mi kíséri finom érintésedet,
míg csókolod nyakamon a lüktető eret,
és tiéd lesz bőröm illata,
ajkaim édes zamata,
testem forró ölelése,
szívem vad lüktetése,
tiéd lesz a lelkem is,
egy időre átadom,
ma a tiéd lesz minden,
mert így akarom,
igen, ma a tiéd lesz
minden
pillanatom.

Forrás: Poet.hu

Phaedra - Szerényen

Érzed?
Lila fahéjillatot
hordoz a szél,
s míg perceinkre
ráfonja magát
a rejtett pirkadat,
lágy hangod bennem kopogtat,
s szívembe csurgatja mézét,
ha Téged kér a mozdulat,
s az illanó érintés,
mely játszi’ arcomon
és selyem hajamon.
Bőrömbe égetett csended
mélyre fájja sóhajod,
s minden érzés
mi gyógyírra talál
megpihen Tebenned.

Lila fahéjillatot
hordoz a szél,
emléke rám tapad-
percnyi csendbe
csavart gondolata
nem vár holnapig,
megsimítja arcodat,
mint ki álmodik...

/phaedra/

Kónya Gábor - A híd

(- első vers hozzád -)

A tó tükör volt: a valóság mása,
És a lomb csak a koronája - fent
A leveleken pihent a nap - fény tört,
Szavam szakadt, mint elkopott szövet.

Az eget hordtad, mint ékkövet, szemed
Virág-gyöngyöket préselt a zöldbe,
Féltem, valami örökre itt maradt -
A vízben, a fűben, a föld alatt.


Forrás: Poet.hu

Szabó Lőrinc - Semmiért egészen

Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívül, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.