Haldoklik a falon az óra,
pálcikáin lassan vánszorog,késő-délutáni lusta fények
simogatják az ablakot.
Ebben a térben, és jelen időben
egyre nagyobbá tágul az űr,
felforrósodik belül a hiány,
s a ruhán egy könnycsepp lassan kihűl.
A kéz még tesz-vesz, néha mozdul,
feldíszíti a meztelen magányt,
de a szív már levette minden göncét,
mit sebtében magára hányt.
Agyban, lélekben, levegőben
már csak a kérdőjel vibrál,
könnyet mar a vörösödő szembe:
miért késik ennyit, hol jár?
Félrekushad szűkölve a büszkeség,
a vágy a telefonnal szemez,
falnak dől a roggyanó tartás,
maga sem fogja föl, mi ez.
S mikor a kín már-már kardjába dől,
reményt neszez, zörren a zár,
a kéz gyorsan matatni kezd,
de a szív már az ajtóban áll…
aquarius
