Juhász Gábor: Halálosan

Halálosan... érzed?... halálosan...

Összes életünk és minden hullám átrohan

rajtam, míg a fövenyen fekszem.

A hínárt markolom. Már nem vagy mellettem,

csak selymes hajadnak fénylő szőkesége

lebeg a permetező hideg szürkeségbe`...

Aztán egyre hangosabban hallom a nevem,

a régit... az ittenit... felismerem

a hangod, oh, azt a szellősen lágyat,

amint szólítgat, "Jövök utánad!"

biztat, s én feltámaszkodom:

mögöttem sziklák, fent a zord orom,

ahonnan utoljára együtt kiáltottuk féktelen`,

s visszhangozta a part:... szerelmem... szerelmem...

mert ez volt a SZÓ, amivel megtörtük az átkot,

s hittük másnapra majd át fog

változni - s csak a miénk lesz a Minden...

Én Benned mindig hittem.

Akkor is: "Gyere, nézzünk a mélybe!"...

Most felnézek az ólmos égre,

s a vizes homokba írom neved...

hiszen most is hiszek Neked:

"Jövök utánad!"...

Sirályok sírnak felettem hangosan...

Halálosan... érzed?... halálosan!

*****

Schmidt Lívia: Csak érezd

Szeretlek... 

...csak így:

egyszerűen, tisztán...

nem kellenek a mázas,

mesterkélt szavak!

Szeretlek... 

csak csendben:

ne tudja a világ,

a harsány irigyek 

meg ne halljanak!

Szeretlek...

...csak úgy:

akár a vizet,

mely éltet és átjárja

minden sejtemet...

Szeretlek...

mint a levegőt,

mely egészen körülvesz:

érezni igen, de

látni nem lehet...

Szeretlek...

...csak úgy:

akár a Fényt,

mely teremtette lelkünk

és bennünk is ragyog...

Szeretlek...

...csak így:

egyszerűen, tisztán...

Érzed? ...csak érezd:

Szerelmes vagyok!

*****

Lesznai Anna: Tudom hogy vagy

Tudom, hogy vagy: és megállok az éjben.

Állok az esőszagú kertközépen

És kinyújtom két áldott, dús karom

Tudom, hogy vagy: tudom, hogy élek.

Nem kereslek, és mámort nem remélek

Tudom, hogy vagy: és megállok az éjben.

A lombos kertnek minden szála rebben

És elmerül tengernyi tárt szívemben

Tudom, hogy vagy: és nincs többé a kert.

Az ég boltja csillagfénnyel kevert,

Tudom, hogy vagy: s a halk csillagok gyülnek,

Szerelmem fáján virágként megülnek

Dalos virágok dús szerelmem fáján

Tudom, hogy vagy: és elhalkul az éj.

Nincs fény többé az égi mezők táján,

Testem fénylik, mert vágyad pihent rajtam

Tudom, hogy vagy: s nincsenek csillagok.

Belém vésődött csókod nyoma, ajkam,

Karom sem más, csak bontott ölelésed,

A föld sem más, csak hely, amelyen álltál.

Tudom, hogy vagy: és beléd ömlik minden

Gazdag tejútja a százkeblű létnek.

És utolsónak bevonulok én is -

Hála néked, hogy nem kell lennem nékem

Én édes, áldott, boldog megszűnésem,

Nem kell lennem többé: te vagy.

******

Hegedűs Gábor: Állok a parton...

Állok a parton, nézem a nagy folyót

a víz partot mos - az időm egyre fogy

mint az apró hullámok, ha homokra érnek

bár nem lehet, de feledném az egészet.

A part, mint ósdi megkövült képzelet

csiga, kagyló mészváz, homok mi betemet

ártérben néhány fa, emlékeim fája

sárgul már a levél, itt-ott száraz az ága.

Csendes a folyó. Itt nincs apály, dagály

olykor talán kiönt, vagy a sodrába ránt

vagy simogat, mintha gyermekem lenne

néha fuldoklom, ha elmerülök benne...

Sorsom folyója, most még a partján állok

a mát csodálom. Holnapról nem meditálok.

Poet.hu

Németh Zoltán: Lebegés

Olykor az ember,

  fel sem fogja mit jelent

  a föld felett járni,

  és megölelni a végtelent,

  szívet karcolni a homokba,

  hallgatni a víz zaját,

  nézni: a kis hullám

  a kő fölött hogy zúg át,

  búzavirágot szedni

  miközben a nap ragyog,

  csak az érzésnek élni,

  hogy te vagy, s én vagyok,

  sárkányt reptetni,

  hallgatni gyerek kacajt,

  szeretve lenni,

  s csak néha érinteni talajt,

  hinni benne,

  hogy minden közös nap égi jel,

  és nem létezik perc,

  mikor nem leszek,

  ...s nem leszel.

Poet.hu

Farkas (Juhász) Gábor: Kristály

Kereslek, egyre csak kereslek,

kiáltnék Érted az egeknek,

ám az egek most morcosak,

könnyeket gyűjtenek, jó sokat,

zsákjukból szórják a hideget,

megfagyasztják a szívemet,

kis testét felkapja nagy huzat,

s lesz égi párnákon áldozat.

(Juhász Gábor)

Forrás: Poet.hu

Janus: Csendre festelek

Csendre festelek,

betűkből kevert színek

rajzolják testedet,

hajad,szemed, ajkad ,

és amit nem lehet,

bőrödre érintést,

borzongó dűnék hadát,

szemedbe vágyfényt,

a szerelem aranyát.

 

A gondolat megremeg,

 melléd festem magam,

mint ölelő víztükör,

melyben béke van,

olyan e kép, nincs fodor,

végtelenbe futó parttalan,

és mire csókot rajzolnék,

csak maszatol szavam.

 

Csendre festve

bámulom magunk,

neszek, zajok élednek

és semmivé porladunk,

semmivé, pont, mint az élet,

előbb én tűnök el,

az ölelés , majd diadalt ül

az enyészet.

Forrás: Poet

Bíbor Kata: Tele van zenével

Ha így nézel,
a pupilláim szív alakúak lesznek,
úgy sem férne bele egy szóba,
ahogy magamba szeretlek,
és hely sincs monológra
ajkaink között,
varázsodba veszel:
te bájolsz, én bűvölök.

Visszatartja lélegzetét az idő,
fogaskerekei megállnak,
annyira vicces, a fény felnevet
meghökkentve a porcicákat,
nekem sem közömbös,
árnyék az árnyékkal táncol,
bőröd tele van zenével,
mikor lelkemben csónakázol.

Forrás: Poet.hu 

Liwet: Cseresznyevirágszerelem

Alkonyodik, ébred a csend, udvarában hallgat a szív.
Naplemente nyugalma rend, esteledve pihenni hív.
Megérint az édes sejtés, megdöbbentőn szép a világ,
a kert este csupa rejtély, nyílik a cseresznyevirág.

Hűvös, csillagos éjszakák, de fényesedik a nappal,
hófehér cseresznyevirág, lobban a kertben a hajnal.
Elsimít mindent az élet, már nincs semmi, amit szánok,
érzem a világom ébred, de szelídebbek a táncok.

Nyílik a cseresznyevirág, úgy fehérlik talpig díszben,
jöjj el hozzám varázsvilág, elvesznék a Férfiszívben.
Eltűnnék úgy, mint a kámfor, mégis jól tudnám, hol vagyok,
a szíve sarkában mámor, rőt fénnyel, mint a csillagok.

Forrás: poet.hu

*****

Pilinszky János: Itt és most

 

 

A gyepet nézem, talán a gyepet.
Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,
vagy egyszerüen az, hogy létezel
mozdítja meg itt és most a világot.




******

Derzsi Pál: Szívemen pihenj meg

gondok áztatta nappalod éjed
ragyogásuktól fosztott csillagok
csak sejthető rongyolt kárpiton
vagy a semmibe lógva bele
talán csak képzelet
hogy valaha is reggelt énekeltek
boldogan fehérlő gomolyokkal
hegyek vajúdta csillogó ködök...
...kitárt karom dombkaréj
nyíló Nap-kapu önt
lépteid elé fényt meleget
ha jössz reménnyel
ölelésemben énemmé bújsz
szívemen pihensz meg
nincs egyebem:
fölébed köréd óvón féltőn
szerelmet öltözök 

***

Gámentzy Eduárd: Tavasz nélküled...

Friss hajnali ébredés,
Puha szellőrezdülés,
Virágillat, madár ének,
Téged köszönt,... téged éltet!
Minden hangja érted szól!
- Azért hallod... valahol?

*****

Havas Éva: Légszomj

Hó alá temetett nyáridőn hiányod.

Ködbe csomagolta az egész világot.
Vakon tapogatok, nem lelem kezedet.
Szólongatlak fájva, de nem jön felelet.

Néha hajnal felé álmodom, hogy itt vagy.
Tévképednek nyoma szívemben csak kínt hagy.
Oxigénem voltál - a vég és a kezdet -
tudom, soha többé nem lélegezhetlek...



*****

Grigo Zoltán: Ringatlak

Mindegy milyen utakon,

bárhol légy felkutatom,
zúgó széllel érkezem,
fénylő esőcseppeken,
akár gyalog, tutajon,
erdőn át vagy patakon,
jövök hintón, szekeren,
rozsdás tölgyfalevelen.

Ott lesz minden hátamon,
amim csak van rád adom,
hozok fákat, hegyeket,
szelíd folyót, réteket,
ezer fénylő csillagot,
mindazt ami én vagyok
és úgy viszlek téged el,
ahogy szél a levelet.

Egyszer majdcsak felkaplak,
lágy szellőként ringatlak.

Forrás: Poet

Bíbor Kata: Ígéret helyett

Talán úgy kellene szeretni egymást,
ahogy égbe tekintnek a havasok,
bámulni lustán bele a fénybe,
elnézni szikrát, nap-labdacsot.

Egymás mellett úgy kellene lépni,
hogy megférjünk együtt a csúcsokon,
lenn a völgyben szorító fák közt
lenni ösvény, jelzőtorony.

Dunnává dagadni kellene akkor,
ha tél vacogása fogcsikorog,
egymásnak méz kamillateában,
lenni hang, ha gyúlt a torok.

Szellő lenni tűzsugaras nyárban,
fűszálnyi létbe lehelni enyhet,
szomjazó testedről oldani ruhád,
míg ajkamról hull a hűs-esőpermet.

Forrás: Poet.hu

 

Gemini: Szivárványösvény

 

 

Már nem voltunk az élettől érintetlenek,
egyikünk sem érkezett fehér, tiszta lappal,
de melletted kékebb lett az ég a föld felett,
és szemed barna selymében ébredt a hajnal.

Bőrünket izzó csókok perzselték pirosra,
néha szürke utakon bolyongva kerestük
a boldogság ezüst csillagát, megkarcolva
az éj mély, szénfekete csöndjeit, a lelkünk
dalokat kottázott, minden jel vallomás volt.
Szívünket összeszőtték a színarany szálak,
bár lepergő, sárga homokszemekként táncolt
tenyerünkből az idő, mi örökzöld fákat
ültettünk a kertbe tarka virágok helyett.
Olykor sápadt arcunk a tükörben széttörött,
s a hűség vörös viaszpecsétje megrepedt,
fehér elefántcsonttornyaink pajzsa mögött
viseltük gyöngyökből kovácsolt láncainkat.
Suttogó imákkal szenderültünk álomra,
megjártuk hosszát önző védősáncainknak,
éreztük, nem létezhetünk, csak kézenfogva.

Hajnalok ébredtek szemed barna selymében,
és melletted kékebb lett az ég a föld felett,
mi színeket csodáltunk szivárványösvényen,
csak tőled kaphattam, csak én adhattam neked.

Forrás: Cinke Portál

Grigó Zoltán: Élsz bennem

Itt élsz bennem már nagyon régen,
amióta utamat futom,
őrizlek téged lent a mélyben,
hogy mikor jöttél már nem tudom.

Csak azt tudom, olyan vagy nekem
mintha örökké lettél volna,
azóta a szálló éveket,
nem méri szívemben az óra.

Tartasz engem, és én tartalak,
átfonjuk egymást mint kötelek,
viharban meghajló fák alatt
búvó, láthatatlan gyökerek.

Itt vagy az elmémben, véremben,
az elmúlt, és eljövő napban,
úgy élsz bennem és lélegzel,
ahogy a tégla a falban.

Olyan vagy mint fénylő csillagok,
a szemedben ragyog a világ,
szívemre minden nap úgy hajolsz,
mint templom csendjére az imák.

Nyakó Zita: Válasz

Kérdésedre egy válasz létezik,
s bár sosem mondom ki: szeretlek.
Nincs fény többé, s nincsenek színek,
ha nem látom kékjét a szemednek...
Mikor jössz, csak fogadlak kedvesen,
mint jó vendéget ahogyan szokás,
de várlak titokban oly nagyon nagyon...
még itt sem vagy, s már fáj a búcsúzás.
Kérdésedre egy válasz van csupán,
s az a válasz mindig titok marad.
Megtartlak szívemben legbelül,
téged... imádott titkomat...

Poet Forrás: Poet.hu

Tiszai P. Imre: nevetésed őrzik az öreg fák

én csak vendég voltam itt a földön, mégis mindent láttam
mert egyetlen-egy fénysugárban a mindenség benne van,
meztelen talpam alatt az összes út végtelenbe futott,
néhány megfáradt lépéssel bejártam a nagyvilágot,
egyetlen csókomban égett ezer nő ajka a számon,
testük egyetlen ölelésben itt volt a tűz-ágyamon,
egyetlen sikolyban bejártuk a mennyeknek országát,
egy végtelen ölelésben éltük lángoló testünk vágyát,
izzadt bőrünkön fénylett fel az utolsó pillanat,
megfáradt kézzel simítottuk egymásra az álmokat
aztán még pörgött a film tovább, szerelmet varázsoltunk,
és ha felébredtünk - létezésünkbe egymást álmodtuk
csak vendég voltam itt a földön mégis minden bennem él,
pillanatokban éltem, az időt ellopták, jön a tél,
egy újabb karácsony, harangszó simul a havas tájra,
öltözz fel jól -féltelek- és majd sétálj ki ott a parkba
                                    hol nevetésed őrzik az öreg fák

Forrás: Poet.hu

Budai Zolka: Egészen itt

Csak, ami fontos lüktet, dübörög, dobban,
egészen itt vagy a darabokban,
mint múlt a föld alatt, hol víz és olaj van
és a nyirkos csontok lassú robajban
süppednek túl egy centiméteren.
Az élet vagy és így az életem.

Megszűnt a csönd. Gondolatomban rezegnek
apró ujjai fáradt kezednek
és megérzem szíved szokatlan ritmusát,
ahogy iramlik rajta a titkos át,
mint ablakon az éjjeli árnyék.
Mintha lényedből valóra válnék.

Én beszéltem arról, mit sohasem láttam,
benne égsz minden cigarettámban,
az ünneplő ruhám vagy, lelkedet hordom,
munkát is adtál, már te vagy a dolgom,
és hozzád érek, hozzád van közöm.
Csak te vagy ott, mikor leöltözöm.

Annyira közel a tegnap és az újnak
még lámpái elhomályosulnak,
ha ölellek, mint lélegző testet a hit
és szorítom bizonytalanságait
ezernyi kis sötétkék erednek.
Egészen itt. Egészen. Szeretlek.

Forrás: Poet.hu