Engler Attila - Megszállt az ihlet

Nyitva felejtett ablakon
berepült a világ.
Reptét piheni karomon
egy piciny virág.

Teregeti színes szárnyát
életét játssza.
Megfesti természet vásznát
a lepke tánca.

Levegőt is halkan veszek
gondolat vagyok
és megmozdulni sem merek
hajlékot adok.

Vitorlát bont a pillangó
felemelkedik
és kék tengeren a hajó
a szélben úszik.

Puha csendben tova lebben
mint a lehelet.
Nem tudom leírni szebben
elszállt az ihlet.

Forrás: Poet.hu

Kormányos Sándor - Őrizlek még...

Őrizlek még
mint őszi fák
őrzik levelük
sóhaját
úgy mint a csend
a némaság
őrzi vágyaink
dallamát.

Forrás: Poet.hu

Grigo Zoltán - Hallgatunk

Mellénk csorog puhán az este,
Ablakunkat zörgeti a szél,
Ernyed már karomban a tested,
Lassabban száguld bennünk a vér.

Sóhajok ringanak ajkadon,
Átsuhannak halkan a szobán,
A testünkre némán ráhajol,
És csendet szitál a félhomály.

Simul a vállad, vállam mellett,
A szemem, szemedet őrzi már,
Ránk fonódik a nyári este,
És hallgatunk mint az őszi fák.


Forrás: Poet.hu

Fodor Ákos - Egy Pilinszky-dallam

Mikor már csaknem elveszek:
hiányod megfogalmaz.
Két gyengeség beleremeg,
kettejük mily hatalmas!

Lehetetlenségünk ragyog!
Nincs szem, mely belenézhet.
Taglalhatatlan állapot
— nem része az egésznek.

Nincs időnk. Nincs történetünk.
S mi nincs, az múlhatatlan.
Nem ismerünk erényt, se bűnt
az Örök Pillanatban.

Radnóti Miklós - Éjszaka

Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,
alszik a pókháló közelében a légy a falon,
csönd van a házban, az éber egér sem kapargál,
alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály,
kasban a méh, rózsában a rózsabogár,
alszik a pergő búzaszemekben a nyár,
alszik a holdban a láng, hideg érem az égen,
fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.

Szilva Kaputikján - Elment...

De egész lényem tudja, érzi:
nem válunk el mi sohasem.
Életem életed kíséri,
minden utad keresztezem.
Ösvényed lettem és a házad,
mindenütt én töltelek el:
lelkemtől túlcsordulva másnak
nem jut már benned semmi hely.
Nézz ezer szembe: benne látod
az én örök szemeimet.
Nélkülem üres a világod:
én vagyok az Egyetlenegy.
Bárki nő szól hozzád, a hang csak
hangomat idézi neked.
Kerted lombjával simogatlak,
s mint fenti, éjféli szemek,
nézlek, ha, késve, hazaérsz, és
emlékeiddé változom:
szobádban cigarettafüstté,
csillagfénnyé az ablakon.
Ezer kilométerről elérlek,
szívem a szívedhez kötöm.
Szellőként az ablakba csallak.
Kicsuksz? Viharként betöröm:
az bátran a házadba röppen,
minden napod forgószele:
papírjaid összekuszálom,
s tán az életed is vele...

Ne merj feledni sohase!

Akit már nem szeretnek

Rossz annak, akit már nem szeretnek
Aki már nem hiányzik valakinek
Akit már nem hívnak
Akit már nem keresnek
Aki csak áll egy kimondott szó után
Aki csak néz, s messze látja tán
Ami volt

Rossz annak, akit már nem szeretnek
S talán jó neked, mert én nagyon szeretlek
S nekem, nekem már nincs semmim…

/M.Á/

Dóka György - Fák, rétek súgjátok...

Óh, ti kedves éltető erők:
levegő, föld, víz – itt vagyok!
Betakarnak a bársonyos éjszakák
s beszőkítő sugarú
hideg nappalok.

Óh, régi társaim, akikkel együtt
játszottam én – magam vagyok.
Ti mentsetek, még mentsetek meg engem,
mert lefojtanak dolgos,
vad hétköznapok.

Kitörni nem tudok. Hull rám az eső.
Belesüppedek a sárba...
átgázol roppant súlyával az Idő
rajtam; -- fák, rétek súgjátok:
“Semmi sincs hiába.”

Ezüst hegyem s álmom féloldalra dől,
lassan földet súrolja mind.
Feléled a szelíd nyugalom bennem,
Régi emléked ma még
vissza-visszaint.

S én elhiszem. Oly szép lenne hinni még...
fájdalomborús a lélek,
hogy földhöz kötöznek vak mélabús
áthághatatlan vágyak
s vad szenvedélyek.

(Dóka György)

Forrás: Poet.hu

Őri István - Álom-ének

Az álmok tengere furcsa szerzet
ott lélek léleknek üzenhet,
s szív vallhat szívnek szerelmet.
Ott minden - mi itt nem - lelhető
ott vagyunk Isten is - világot teremtő.
Az álmok világa furcsa szerzet
az álmokban virág vall virágnak szerelmet
az álmokban, ki' van, mind angyalok
fejükön fénylő tündér-glória ragyog.
Az álmokban ritkán van szenvedés
s ha fáj is, mit élsz - jön az ébredés.
Az álmokban zöld a fű, és minden vidám
az álmokban mindig süt a nap,
mint szép őszi délután,
amikor Ő jött feléd,
megfogtad szép kezét,
s azt hitted, mindez örök... -
Az álmokban így van mind' -
a valóban mögöttünk az Élet sündörög.
De sebaj! újra itt az éj,
csukd be szép szemed,
álmodj és remélj!

Illyés Gyula - Egymásra lelt

Egymásra lelt, s rögtön kevés lett
egymásnak ujj meg ujj
és kar meg kar, majd ajk meg ajk;
több kellett válaszul.

Földmély-lakó kis állatokként,
ha fény gyúl hirtelen,
hogy búna minden porcikánk
éjedbe, szerelem!

De kint és fönt maradunk egyre
s valami egyre hív.
Testünkben csillag-messzeségben
izzik a szív s a szív.

Pálinkás Imre - Felsejlik ölelésed

Elfolyik a végtelen melletted
csak gondolatom
fon rád szerelmet.

Szavad még bennem
rezdül,
de nélküled
tépkedem a távollét
lassú pillanatait.

Értelmet keresek a semmiben
és a fájón fagyott időben
felsejlik testemen ölelésed.

(ermi-enigma)


Forrás: Poet.hu

Papp Für János - fűszer

a csésze alján kortynyi tea
(-nem, nem kérek több mézet)
édességed épp elég
frissen sült kifliben
olvadozik a reggel
lámpa már nem kell
fűszer illatú ébredés
ily törékenynek
még senkit nem láttam
vékony kristálypohárba
öntöd az indulást
kulcsot illesztesz a zárba
reggel jön dél majd délután

Forrás: Poet.hu

Tóthárpád Ferenc - Ketten

Már messze vagy, mikor megérkezel,*
E furcsa távolság, mi mégis összeköt.
Nem látható, de érthető a jel,

Mi elvehet majd tőlem: csak a sárga rög!
Sosem voltál, sosem lehetsz enyém,
Lélek-tulajdonost nem ismer az örök.

Elég, ha néha biccentesz felém,
Tekinteted tekintetemben megpihen,
S mosolyba rezzensz arcod szegletén.

Elég, ha tudhatom, hogy vagy s leszel velem,
Amíg a reggel pírja simogat…
A bűnös földi létben elterpeszkedem,

S hogyan tovább? Örök titok marad.


* Töredék Baranyi Ferenc Staccato c. művéből.

Akasa - Mégis szép volt

Mégis szép volt,
hanyatt dőlni a Csendbe,
végignézni jégszemekkel
nem illek én a Rendbe.

Mégis szép volt
ez az üres,
átkozott kutya élet.
Óvni az Álmot
s a Vágyat,
e két szent Törmeléket.

Mégis szép volt,
-szűköl szívemben az állat,
mert ha Téged láttalak Kedves,

nem ült szememre a Bánat

Derzsi Pál - BABÓ

Mottó:

"kívánlak édes szerelemnek, társnak,
szeretkezésnek, támogatásnak,
életnek, mivé életem tetted,
boldog sírásnak, növő vetésnek,
táncnak, éneknek, felordításnak,
szeretlek, szeretlek, egyre csak várlak,
egyszer ha napunk zenithez érhet,
akkor is ott leszek, örökre véled."
(Középkori(ú?) költő verse a XXI. századból.) :)

SZERETLEK MA, HOLNAP, MINDIG
SZERETLEK NEM CSAK AZ ELSŐ HÍDIG
LÉT-UTCASARKOK NEM SZABJÁK VÉGÉT
ANNAK MI BENNÜNK ENNYIRE ÉL, ÉG
VILÁGNAK VÉGE-HOSSZA HA VOLNA
SZERELMÜNK MESSZE-TÚLRA HAJOLNA
LOBOGNA LOBONCOS TAVASZI ÉGEN
ZSIBONGNA NYÁRI REKKENŐSÉGBEN,
ŐSZ HOZNÁ RÁ AZ ÁLDÁST: A GYERMEK
ÍGÉRET LENNE, S MÁSZNÁ A KERTET
CSEPP-CSEPEREDNE ANNYIT NEVETNE
REÁNK KACAGNÁ: FORDÍTVA VETTE
INGÉT A BOLYHOS DÉLUTÁNBAN
BABÓM! A TÉLLEL MI LETT? NINCS NÁLAM!







Forrás: Poet.hu

Valecsik Ákos - Akkor majd...vagy még akkor sem

Mikor majd elfárad az út a talpam alatt
s a nap is rám izzadta minden melegét.
Mikor az éj sötétje csak, mi velem maradt
s az összetört álmokon bukdácsoló lét.

Mikor a csillagok már csak árnyékot vetnek
és szárazságot hoz a tavaszi eső.
Mikor kidobják magukból a virágot a kertek
és elmúlást sírnak az örökzöld fenyők.

Mikor meghalnak azok, kik újjászületnek
és ismeretlen szó lesz már csak a remény.
Akkor majd kimondom-talán- már nem szeretlek,
de addig hiányzol, s az érzés az enyém.

/Khaos/

Forrás: Poet.hu

Inger Hagerup - Én megíratlan vers vagyok

Én megíratlan vers vagyok.
Levél, hamvába hamvadott.

Ösvény, hol senki lépte jár,
hang, mely dallamra nem talál.

Vagyok, kit néma mond: ima,
világra nem-jött nő fia,

egy húr, kit ujj még nem fogott,
én meggyújtatlan tűz vagyok.

Ébressz! Emelj! Adj szárnyakat,
legyek testetlen gondolat!

Csak csönd e kérés válasza.
Én az vagyok, ki nincs soha.

Dóka György - Nyári álmok

Fénytől-fényig ég a Nyár
s kibomlott hajjal
száll s táncol
minden fénysugár –
egy távoli zivatarral
köszön a szürke Ég neki
s meglengeti
felhői szőnyegét,
esőket sír
s megöntözi
a Tó békés felszínét.

S a Tó alatt:
ezüst halat
ringat a habos álom;
az álmokat
egy pillanat
alatt széthinti a világon
az Éj, hogyha lecsap
rájuk –
ideges zavart kever
közöttük s
szétzilálja őket,
mind
szétszórva hever.

A múltba süpped mindegyik
csak int nekik
a holnap --
nem látjuk őket soha már...
az Idő partjára
csapódnak.

S eltűnnek majd a Semmiben
mint a Nyár
ha már
az őszi szél dalol
köröttünk
s elpihen mind
távol – valahol.

Forrás: Poet.hu

Kormányos Sándor - Nem dúdolhatok...

Dallamtalan csönd botorkál
bennem, napra nap
visszhangzik a némaság, ha
megszólítalak.
Hangok nélkül súgja vissza
amit már tudok,
dal voltál, s én többé soha
nem dúdolhatok...

Forrás: Poet.hu

Szabó Lőrinc - Neved

Kiáltani szeretném, s nem lehet,
még súgni se szabad a nevedet,
még gondolni se, - jaj, elárulom,
pedig belül csak azt visszhangozom,
a hangos titkot, mely életem
úgy édesíti, édes nevedet:
nevedet, édes, a pár szótagot,
mely tündéri burkoddá változott,
röpítő közegeddé, nevedet,
mely körém gyújtja az emlékedet,
fűszerként csendít a nappalon át
s beillatosítja az éjszakát,
s úgy tapad a számba,tüdőmbe, hogy
már majdnem Te vagy, amit beszívok,
már majdnem Te: minden lélegzetem
veled itat és zsongat édesen:
édes neved betölti szívemet
s csak titka, te, vagy nála édesebb.

Grigo Zoltán - Elmentél

Amikor kopott tűzfalakról
a városba csorgott a reggel,
még láttam magányos alakod,
fának dőlve, leszegett fejjel
álltál bérházak árnyékában,
csendet szőtt köréd a félhomály
és feletted a csupasz ágak
fontak a fejedre koronát.

Nyitogatta már markát a tél,
jégcsap könnyezett az ereszen,
lábad körül az olvadt hólé
tócsákat rajzolt a köveken,
te visszanéztél rám belőle,
olyan szomorú volt a szemed,
álltál magányosan előttem,
nem volt, ki megfogja a kezed.

Akartam valamit mondani,
de a hangom elvitte a szél,
te szomorúan kezdtél ballagni
egyedül a pályaudvar felé,
még egy kirakat üvegében
láttam megcsillanni a szemed,
engem néztél fakó tükrében,
ahogy búcsút int feléd kezem.

Nem jöttél a városba többé,
most a lábnyomodban lépkedek
és teli könnyezted hóvirággal
nekem a szendergő réteket.

Forrás: Poet.hu

Széles Kinga - Csak úgy

Elvesztem...
Ha Te találsz meg, ne adj vissza...
Tiéd...
Vagyok...

***

Poros könyv, egy üres polcon...
Üres könyv, egy poros polcon...
Szerelem volt egykor...
Örök...

***

Sorsomat az Élet írja...
Öt vonalas kottalapra...
Én leszek, ki eljátszhatja...

***

Sorsomat az Élet írta...
Öt vonalas kottalapra...
Én voltam, ki eljátszotta...

/kicsikinga/

Forrás: Poet.hu

Szilágyi Domokos - Titok

A szíved: nagy, örök titok,
és ajtaját ki nem nyitod.

A lelked mélye: rejtelem,
és nem engeded sejtenem,
mi zajlik benne szüntelen.

De ha szemed reám nyitod:
nincs rejtelem, és nincs titok.

Grigo Zoltán - Utolsó ölelés

Látod Kedves? Kertek alatt
Szendergő bokrok tövére
Hogy hajlik rá csendben a nap,
Hogy fon koronát föléje?
Narancsvörös fénynyalábbal
Még öleli, körbefonja,
Egy utolsó lángolással
Sugarait belé oltja.

Én téged hogy öleljelek,
Ha tán utolsó akarat
A feléd kitárt kezekben,
Hogy téged átkaroljanak.
Még mielőtt lemegy a nap,
Én téged hogy öleljelek,
Mint a réteket lágy patak,
Vagy fákat a langyos szelek?

Szívemben szunnyadó parázs,
Hordom magamba temetve,
És még nem tört meg a varázs,
Még égnek fények szememben,

Akkor miért így öleljelek?

Leszek én tomboló vihar,
Leszek száguldó fergeteg,
Feléd rohanó vad szilaj
Gátakat szaggató vizek,
Engedd, hogy elragadjalak,
Ahogy a rablók a kincset,
Hogy téged átkaroljalak,
Hogy tépjelek, szaggassalak,
Mint a sas az áldozatát,
Mert már csak téged akarlak

És nem fog rajtunk a halál.

Látod Kedves, fent az égen
A két magányos csillagot?
Mielőtt végleg elégnek,
Fényük még egyszer felragyog.

Forrás: Poet.hu

Illyés Gyula - Egymásra lelt...

Egymásra lelt, s rögtön kevés lett
egymásnak ujj meg ujj
és kar meg kar, majd ajk meg ajk;
több kellett válaszul.

Földmély-lakó kis állatokként,
ha fény gyúl hirtelen,
hogy búna minden porcikánk
éjedbe, szerelem!

De kint és fönt maradunk egyre
s valami egyre hív.
Testünkben csillag-messzeségben
izzik a szív s a szív.

Kormányos Sándor - Láttál, és én láttalak

Kimondatlan
konok szavak,
a némaságban
vágy feszül,
szemed tükrén
harmatozva
késő őszi
bánat ül.
Kéz a kézben
reszketés,
én mindig
téged vártalak,
s szerelmünk
ma annyi csak,
hogy láttál,
és én láttalak.

Forrás: Poet.hu

Csillag Tamás - Elrajzolt vonal vagyok

Arcomon varasodik az idő,
zsebemben csak csend csörög.
Szőrén megült vágyak
űznek, pénz fialta örömök.

Egemen felfeslik a tejút,
számban rosszízű lesz a kenyér...
Elrajzolt vonal vagyok egy
világnagy ember tenyerén.







Forrás: Poet.hu

Szakál Magdolna - Kata ton daimona ekathon

( téged )
messzeség őriz majd
a hegyek, a fák
a felhők közt játszó
huncut napsugár

engem a folyópart
ez az ártatlan világ
hol még igazak a mesék
hol szélcsendes a táj

esőcsepp gördül
ázik a fű, tágul a meder
neszez a csend ( belül )
(de ) nincs már közel

csak a szelíd Idő
s majd rám is lassan
akár testre a temető
békét karol halk szava
....
( hiszek neki
mindig velem volt
Ő nem hazudott soha )

mert bár a szirmokat
őszi rozsdaszínre festi
s tikkasztó nyári napon
majd mind a porba ejti

de el sosem hagy
mindig érzem
- áthullámzik a tájon -
van, volt, és mindig lesz
( bár nem is látom )

Csillag Tamás - Madárijesztő, kabátban

Kibontott hajú, kócos a hajnal:
szeretők sárguló hitét hozza.
Madárijesztő vagyok, kalapom
kosz és penész, kabátom szalma.
Az emberek karókat vernek
mellém, hogy egyenesen álljak…
Arcomon zsák, virrasztásom örök:
verset írok madaraknak, fáknak.

Szénfolt szememben az éjszaka
ring… Azt hiszik tán, nem is élek.
Őszi eső a kabátom, bár a
naptól még hunyorognak a vének.
Ha ingem alá bogarak bújnak,
engem akkor sem sajnál meg senki.
Nem vakarózom, folyton viszketek:
talán így kell embernek lenni.



Forrás: Poet.hu

Valecsik Ákos - Mert még hordalak

Mint egy kölcsönkapott pulóvert
magamra öltöttelek és azt éreztem,
már nem jöhetnek hideg szelek.
Hisz meleget adsz és passzolsz pontosan,
már hinni kezdtem, persze csak óvatosan.
Vigyázok rád, szinte alig érintelek,
azt hiszem... már igazán féltelek.
De öltözéskor mindig szomorú leszek,
ha látom bevarrt címkéden az idegen nevet.

/Khaos/

Forrás: Poet.hu