József Attila - Kopogtatás nélkül

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethetsz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul,
amikor akad más is,
hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké
éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

Szalay László - Már nincs különbség

Már nincs különbség
nappal és éjjel között

Nappal rólad álmodom

Éjjel álmaimban
ott ragyog a nappal

Forrás: Poet.hu

Brinkusz Gábor - Holdfény

Ma én leszek a holdfény,
S belopódzom az ablakon át,
Mint aki hosszú útról hazatér,
Oda bújok Hozzád.

Messzi fehér csillagoktól
Északi fényt hozok Neked,
Smaragdszemű angyaloktól
Csillogó könnycseppeket.

Aranyszínű virágporral
Csillagot festek két szemedre,
Mintha pillantásod csillogása
Napvilágnak fénye lenne.

Majd két kezemmel betakarlak,
S hangtalan érintésem megtöri a csendet,
Ha sírsz, én könnyeimmel vigasztallak,
S akár a holt fény, felolvadok Benned.

Sági Erzsébet - Ébredés

Csípős még a reggel. Csupasz faágakon
- a tél megfagyott könnye -, zúzmara ragyog,
míg ott fent, tavaszról álmodnak vágyódva,
égboltra száműzött, didergő csillagok.

Eltévedt vándornak, bolyongó hajósnak
fényévnyi távolból mutatják az utat.
Sosem fárad fényük, és ha mégis, hulló
csillag-sorsuk is csak földi példát mutat.

Fényetek jelkép lett, hullásotok csoda...
Tavaszt váró hittel bélelt e kaloda.
Csapda ez, csillagtárs, ahogy jön, elszalad,
emberlét, csillagsors rövidke tavasza.

Budai Zolka - Lehetnél

A halálig volna jó bámulni téged,
aki nem vagy itt s talán nem is létezel,
szemeid mélyén keresni véget,
mint ki párás, szürkéllő messzibe réved
s nézi, amit sehogy sem érhet el.

Csupán akkor vagyok jól, amikor alszom.
Éjjel a mindenség világít köröttem.
Nappal s ébren feketén gyanakszom,
hogy képzeletben van csak szokatlan sanszom
egészen élni s nem ily törötten.

Csak a bizonytalanságban vagyok biztos
s a biztosnak látszót, magamért nem hiszem.
Nem tudom, hogy miért vagyok itt most,
miért üldözöm csalódásig a titkost
s utánam, miért nem jön senki sem.

Az ember inkább csak hazudik magáról,
az igaz dolgairól nehezen beszél.
Eltervez, küzd, fejteget és számol,
tanulságot von a sosem volt hibákból -
így lesz önmaga számára veszély!

Aki ír, még úgy tudja, ilyen az élet.
Álmodni képes, mint a játszó kisgyerek,
ki szobája falára fest képet
s ahogy az ajtaján csöndesen kilépett
még visszanéz s nevetve integet.

S te, akihez szólnak hangtalan szavaim,
te sem tudsz szeretni annyira, hogy létezz!
Szerelem a kételyek nyarain
lehetnél vagy mindegy, csak lennél valamim,
mert úgy foglak, hogy semmim sem érez.


Forrás: Poet.hu

Kormányos Sándor - Őrzöd-e még?

Még mind ugyanaz, ami szép,
szunnyadó alkonyi rét
cirpelő lágy dala von
fátylat az álmaimon.

Ha szunnyad az alkonyi rét,
suttogok: Hallod-e még?
Hív a varázsa, zenél:
Érzed-e azt amit én?

Még mind ugyanaz, ami szép?
Látod-e, látom-e én?
Tiszta szemek örömét
őrzöd-e, őrzöm-e én?

Forrás: Poet.hu

Kántor Irma - Felismerés

Törött szárnnyal
jöttem e világra
angyalt játszani neked.
Későn vettem észre,
tudnék repülni is
veled.

Ivory - Ma a tiéd

Kinyitom az ajtóm,
ma nem zárom be magam,
tiéd lesz minden gondolatom,
és minden halk szavam,
és neked adom mosolyom,
a pohár bort az asztalon,
s a gyertyát is neked gyújtom majd,
és minden egyes halk sóhajt,
mi kíséri finom érintésedet,
míg csókolod nyakamon a lüktető eret,
és tiéd lesz bőröm illata,
ajkaim édes zamata,
testem forró ölelése,
szívem vad lüktetése,
tiéd lesz a lelkem is,
egy időre átadom,
ma a tiéd lesz minden,
mert így akarom,
igen, ma a tiéd lesz
minden
pillanatom.

Forrás: Poet.hu

Phaedra - Szerényen

Érzed?
Lila fahéjillatot
hordoz a szél,
s míg perceinkre
ráfonja magát
a rejtett pirkadat,
lágy hangod bennem kopogtat,
s szívembe csurgatja mézét,
ha Téged kér a mozdulat,
s az illanó érintés,
mely játszi’ arcomon
és selyem hajamon.
Bőrömbe égetett csended
mélyre fájja sóhajod,
s minden érzés
mi gyógyírra talál
megpihen Tebenned.

Lila fahéjillatot
hordoz a szél,
emléke rám tapad-
percnyi csendbe
csavart gondolata
nem vár holnapig,
megsimítja arcodat,
mint ki álmodik...

/phaedra/

Kónya Gábor - A híd

(- első vers hozzád -)

A tó tükör volt: a valóság mása,
És a lomb csak a koronája - fent
A leveleken pihent a nap - fény tört,
Szavam szakadt, mint elkopott szövet.

Az eget hordtad, mint ékkövet, szemed
Virág-gyöngyöket préselt a zöldbe,
Féltem, valami örökre itt maradt -
A vízben, a fűben, a föld alatt.


Forrás: Poet.hu

Szabó Lőrinc - Semmiért egészen

Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívül, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.

Brozák Károly - október végén

a pókfonál még ma is ott ragyog
emlékeimben te is
azóta magányos vagyok
szívemben tövis...
emléked, bár falevél takarja
örökké csillogó
tudom menni kell, ha a sors akarja
s nem vagyok lázadó
míg emlékszem rád addig élni fogsz
leéghet millió gyertya is
álmodó szememre könnyet lopsz
gyere! szívemben terítek neked is...

Forrás: Poet.hu

Halottak napja 2010.

Lassú léptű délután
bólogat az ősz után,
elmerengve ballagok
- most reátok gondolok -
itt belül oly eleven
lejátszódik életem:
mind ki fontos volt - igen -
már csak emlékkép nekem,
eltűntek(tán nem is voltak)
csak álmomban nem oly holtak.

Párom, édes kedvesem,
fölötted csak fű terem,
édesapám drága lelke
itt dobog hűlő szívembe,
nagymamám, s mindaz ki még
derítette életét, annak,
aki egykor voltam,
tenyeremben színes múltam
szorongatom: 'el ne rebbenj,
emlékeim pilléje!
itt a helyed örökre!'

Kezemben pár szál virág,
fejem fölött száraz ág
kopár ujja nyúl utánam
- jelet rajzol lelkemen -
gallyak között bú terem,
lassanként megérkezem,
virágomat elhelyezem
(belecsempésztem a szívem)
gyertyát gyújtok - égi lángot
- ragyogja be a világot -
érezzétek: értetek
égnek most a mécsesek!

A nap immár lemerült,
körém sötétség feszült,
azaz nincsen teljes sötét:
pici lángok itt szerteszét,
apró fények milliárdja
integet az éjszakába,
visszacsillan éj palástja,
csillagokkal így üzen,
pislog égi réteken
már csak álmaimban szóltok
bennem itt él édes hangtok'
nyugodjatok! én most megyek...

(de csokromba jól elrejtve
szívem itt hagyom veletek)

H.É.

***

Most az ünnep tiszteletére ebben a blogban szokatlan módon egy saját verset hoztam...

Grigo Zoltán: Végtelen

Feküdtem magamban este a réten,
körülöttem már álmodtak a füvek,
mint szentjánosbogarak fent az égen,
kigyúltak parányi lángoló tüzek,
elkezdett felém ballagni az erdő,
a fülembe titkokat súgott az éj,
a szelíden kanyargó folyó felől,
esőillatot hordott hátán a szél,
megállt az idő, már nem rohant tovább,
egy pillanatra behunytam a szemem,
a csillagok meg csak nézték tétován,
ahogy magához emel a végtelen.

Forrás: Poet.hu

Dvorák Etela - őszi napsugár

Arcomon
sajgó táncot jár
az őszi napsugár.

Megremegek.
Nem simogat;
érintése fáj.

Levelek közt
rám talál,
szempillámon
ringatózva megpihen,
hajamba aranybarna
leveleket rejt.

Nyakamon felejtett illatod
az utolsó pillangót
felém csalogatja,
vállamon bujkáló árnyékod
beragyogja,

s az első csillagok
szenvedélyes sóhajával
szitakötők szárnyán
elszökik a nyár...

Akasa - Jövendölés

Majd az éjszakával visszatérek,
csupa csillagpor lesz a ruhád.
Ne bánd, hogy el kell mennem innen,
csak betegebb lesz tőlem a Világ.

Majd minden hazatalál,
kisimul bennem.
Az Álom
lehajtja fejét...

Nyelvemen olvadó Neved,
az Űrben visszhangzik rég...

Majd szánni fogják gyönyörű,
utolsó halálos tettem,
mint álombeli sírást

ahogy elfelejtesz engem

Szakál Magdolna - furcsa lom

tudod
... a padláson annyi furcsa lom van

a kavargó őszi porban
elbújva a zivatar elől
majd vánkosom lészen egy korhadt gerenda
s a forgácsolt időt kémlelem
tetőcserepek közti réseken

tudod ott a jelen is körémborulhat
sós könnyem nem látja senki meg
s a mellettem tespedő magány
nem ijeszt el - ismerem

tudod
... a padláson annyi furcsa lom van

a tavaszi pázsit zöldje itt van velem
azon s kis mohásszélű
apróratört üvegen

a nyár is itt zenél
- nem minden madár költöző
de tudom most ősz van
s a tél is hamar eljő

tudod jó volna ha itt lennél
akkor nem riasztana
a hűlő alkonyat

tudod
... a padláson annyi furcsa lom van

- látom bennük önmagam -
s ha jönnél felismernél-e?
a törött üveg
a madárdal
neked is mesél?
s itt lesz(n)ek-e még?

tudod
... a padláson annyi furcsa lom van

siess
fázom
ez már a tél.!?

Forrás: Poet.hu

Szakál Magdolna: -őszül-

halomba söpört gondolatlevelek
- őszül -
hideg eső zuhog, s ránő a nyári zöldre a sárszürke
fondorlatos szelek még játszák a lágy hullámzást
de édes hangjukba már varjak vijjogása
vegyül
borzas fejű fák bátran őrzik águjjaikon a jelent
élekre pontosult falak mögé bújnak a városok
- köröttem is csak fodrozódik a tömeg -
az elesett idő fészkelődik
mint valami folyton magába térő szabad út
lehetőség vissza a nyárba, vagy előre
s a vége csak árnyékolt részlettudat
valami heves indulat
lépések neszeit cipeli a délután
- az enyém is
hogy ne terheljem túl leülök
a pad mellett még apró virágnyarak
de amint továbbindulok
belesodródom a város ereibe, s
talpam alatt a halomba söpört…


Forrás: Poet.hu

Dóka György - Szárnyatlan angyal

Kint eső zuhog s végigsöpör a tájon.
Semmi más: sár, bánat a látóhatáron.
Az Álmok kertje mély, meleg esőben ázik,
egy elesett angyal ölel át –
szárnyak nélkül reszket,
álmok nélkül fázik.
*
A hűvös, barna éj remegve száll az ágon
át, hozzád simul, hogy ott nyugalmat találjon.
Egy kis zugot hol elpihen nyugton, csendesen,
hol ketten lehettek és nem látja senki sem,
hogy átölel, hogy túl közel ér s te rád lehull,
míg fenn egy folt: a Hold a volt napok őre kigyúl;
s körötte csillagok – kis zátonyok az égen
úsznak el s így tűnnek el sötét tengerében
a bársony éjnek, ahogyan álmaink tétován
merülnek a végtelenbe minden éjszakán.

Öleld magadhoz őt, ne engedd egyedül,
álmod őre ma még, de holnap elrepül
s itt hagy magadra, belül csak édes kín marad…
tudod jól: te sem vagy bátor megélni napjaidat.
Minden nap fondorlat, csapda s hulló alkonyok
borulnak le rád – nem védenek angyalok
se már; pontos léptein közelít az Idő,
de elhagy, elfelejt mert hűtlen barátod ő.
Kis kupaccá gyűlnek a percek egy éj alatt,
álmod kertje fáradt s védtelen angyalodat
ki melletted állt – elrejti már
a Titkok kertje hívja, de újra rád talál
s ha ott lesz: fogd a szárnyait, nézz a szemébe
s kérd, őrizze álmaid s hogy
soha ne legyen vége.

Forrás: Poet.hu

Őri István - Mondd, mi lesz

...Mondd, mi lesz, ha megtalál az érzés?
Mondd, mi lesz, ha hív a messzeség?...

Mondd, mi lesz, ha érzem: mindez kevés?
Mi lesz, ha menni akarok - hozzád! veled!
Mondd, mi lesz, ha csak álmodom kezed?
s az utat, mely feléd vezet?...

akkor meghalok
csendben, szótlanul
elmegyek oda, ahol a madár se jár
és várok a feltámadásig
mert ott mindenki vár
és beszélgetek velük
elmondom életem
mindent, ami történt velem
és beszélek rólad is
arannyal csillogót
gyémánt szivárványt
tűzzel lángolót
mert szeretlek itt is
ha bár csak lélek vagyok
s mindent láthatok
mi szép és kedves nekem
de homályban van a világ
csak téged lát szemem
nincskezem nyújtom feléd
nincshangomon suttogok neked
ott messze lent, hol éled életed
hátha áttör a zajon a szerelmes
gyenge hang
hátha úgy hallod meg
mint imára hívó harang
és elindulsz felém
úttalan utakon
sohanemvolt vágyakon
legyőzve mindent, mi utadba áll
s közben a hívó harang szava
előtted jár
és vezet
és egyre hangosabb...
és egyszer csak megváltozik
s akkor szívedbe béke költözik
mert szavakat hallasz harangszó helyett
és megérted: mostmár mindent lehet
engem is! -
és felém nyújtod szent kezed
és nekem adod drága életed

és feléd nyújtom vankezem
és neked adom életem

mindenem...

örökkön örökké

ámen

Somlyó Zoltán - A büszke szem

A büszke szem az égre bámul;
a néma szájban titok él.
A büszke kéz, az összezárul;
a büszke szív, az nem remél.

Én feléd nézek két szememmel
s a szájam zárt, mert titka van.
S feléd lengetem két kezemmel
a szívem, amely nyitva van.

Papp Für János - Naplemente

a várost elhagyom
a tükörben összeszűkül az út
egymásra dőlnek a házak
teljesen magadra hagylak
abban a végképp csendben
ami érthetetlen torlódik mögém
előttem a nélküled
tágas terei bomlanak
kinyílik valami roppant árvaság
elsoványodsz elfogysz
a horizont metsző élei közt
csak maradékaid maradnak;
dobálnak-tépnek-összeraknak
bármi-forma lehetsz
csak az egész tilt ki magából
félhomályba érek
fényszórót kapcsolok
(egyetlen napraforgó virágán
bolyong a naplemente)


Forrás: Poet.hu

Hajdú Levente - Emléked futára

Az alkonyégre ránőtt már az este,
imbolygó léptű nyári éj ölel,
feszeng egy szó az ajkam szegletében,
kimondanám, de nem vagy már közel.

Hervadt vágyakat kaszál kinn a bánat,
fájdalmam terhét magam hordozom,
örömöm rózsája immár elvirágzott,
gyógyulni vágynék, s nincsen orvosom.

Átfestett magányban táncol most a jelen,
csöndjének súlya vállamra tapad,
reám talál mindig emléked futára,
időz egy percig... s aztán elszalad.


Forrás: Poet.hu

Babits Mihály - Szerelmesek

A fejüket a tenyerükbe véve
úgy nézik egymást,
mint akik nem látták már ezer éve,
dajkálva lassan, elringatva gyöngéd,
szép mozdulattal
testük csodásan-égő drágagyöngyét,
majd szájukat a csókhoz igazítják,
keresve átkozott-zárt életüknek
a nyitját,
de tétováznak még, várnak sokáig,
eltávolodnak, úgy tekintenek föl
a messze mámor ködbe fúlt fokáig
boldogtalan szemük széjjelmeresztett,
nagy csillagával, hogy magukra öltsék
a könnyű vágyat, mint nehéz keresztet,
és szájuk és szemük és benn a lelkük
reszket.

Barna Márta - Asszony vagyok

Ha dal lehetnék,
Neked szólnék.
Ha szellő,
Hozzád szállnék.
Ha fény,
Érted a sötétet
tündöklővé tenném.

De mert asszony vagyok,
fohászként Hozzád szállok és
ajkadon imaként megpihenek.
Homlokodon redővé fércelődöm.
Szíveden bújócskázom.
Szerelem édes érintéseként
ereidben, mint a vér
zsibongva áramolok...

Derzsi Pál - csak azért

félálomban is rád
hogy emlékezzem
ahogyan lépdelsz
álmok felnőtte tisztásokon
szelíd az éj
ahogy a kezem
kezedbe röppen
csak azért
ne félj


Forrás: Poet.hu

Kormányos Sándor - Úgy viszlek...

Nem vagy sehol, csak szívem mélyén érzem,
hogy lüktet a csend s a halkuló világ
úgy sóhajt érted mint kint az őszi erdőn
a levele után rezzenő faág.

Nem vagy sehol, csak konok némaságom
őriz, mint álmot, mint elvesztett csodát,
s mint nyarak tündöklő mosolyát az őszbe
úgy viszlek magammal emlékként tovább.




Forrás: Poet.hu

Szakál Magdolna - égi kárhozatban

ördögöt küldött-e a menny
vagy angyalt a baljós, kénkövet okádó vad pokol
nem tudom, de ha kell, én érte akár elkárhozom
legyen Ő sajgó végzetem

hisz tűzszeme véste szívemre a lángoló zsoltárt
s most érintő űrt zengenek
a testben futó vérerek
s az egymáshoz elfehérült kínnal igyekvő bordák

égi asztalnál éhezem
mert üres tenyeremre csak ujjad nyomát szorítom
és vér serken szám zugában lásd: felperzselte csókod
s pokol tornácán égek el...

HIÁNYZOL


Forrás: Poet.hu

Derzsi Pál - Fogj szorosabban

fogj szorosabban,
hogy sajduljon testem
e szorításban,
s érezzelek mindenhol:
vízben, tűzben, a napsugárban,
és szeresd a hangomat is,
a tied egészen,
hozzád, neked beszélnek
szavaim, hát zsongjanak
tovább, le, egészen
vágyódó tested szép hajlatain,
nyílj, kívánj bolondul,
ahogyan Napba mártózik a virág,
virul szellőnek táncán, énekén
s füvek felnövő loboncában
a fénnyel szeretkezik

Forrás: Poet.hu

Hajnal Anna - Nevem kimondtad

Nevem kimondtad, s nyelveden
megolvadt nevem, mézes bor,
átgyúlt köröttünk a sötét,
s illatozott ezer bokor,
és százezer fülemile
énekelt, egyre csattogott,
eső verte az ablakot,
odakünn kitavaszodott...

Hozzám hajoltál s forgószél
tört rám és forgatott vakon,
hozzám simultál és a szél
szédülten elült vállamon,
s amikor összeért a szánk
hogy villám ért-e? vagy parázs?
megbénult minden gyors tagom,
s a szívem haldokló parázs...