SzalayLászló - Téli tárlat

A táj ablakból, mint téli tárlat,
fekete fehér, hóruhás ágak,
sápatag fények vetette árnyak,
csendesen hulló hópihe szárnyak.

A hó lassan elfed múltat, vágyat,
elfed titkot, vélt bűnt, hamis vádat,
miként szemben a didergő fákat,
már minden fehér, a hideg áthat.

A képek bennem színessé válnak,
hírét hozzák egy jövendő nyárnak,
szívemben van, csak az idő várat.

A sok színes kép, varázsos tárlat,
úgy andalít, mint pohárnyi párlat,
a magány bennem bandukol; várlak.

(nekem írták...)


Forrás: Poet.hu

Maryam - Egy percnyit adj nekem!

Fátyol-derengés vagy, morajló hangod
Vissza-visszazúg süket fülembe
Majd ismét elhalkul, akár a tenger
Mely szem távolából egekbe csapkod.

Nélküledre szűkít a konok elme
Utánad nyúlok, didergő az éjjel
Magamra húzlak, lágy tavaszba érek
Melegedből egy percnyit adj nekem!

Ácsorgó lecsupaszított szavakból
Öltöztetlek fel újra, magányom
Miértjét ne tudd, bízd rám a hogyanod!

Szanaszét hagyott csókod kívánom
Szél-ujjaimmal megszentelt magamból
Néma szavaid keresztjét cibálom.

Forrás: Poet.hu

Levendula - Hiszem

átölellek
akár hajnali harmat a virágot
lágyan simogatlak végig:
minden gondolatommal
szemeden megpihen ajkam
örök hűséget pecsétel rá
(holtomiglan)
ha egyszer a reggel fagyra ébred
érezd
szerelmem újra éleszt
jönnek még nehéz napok
tudd
melletted igazán otthon vagyok

Szécsényi Barbara - Előbb...

Házamba hívlak,
hogy minden szegletét bejárd.
A zár - nézd - engedelmes,
s a régen-zárt szobák
sarkukig kitárva.

Vártalak.
Míg árva voltam.
A mindig-üres asztalomnál van helyed.
Szívemmel terítek:
szomjadnak forrást,
lázadnak: lázas homlokom.

De előbb...
előbb a szemed csókolom.

Forrás: Poet.hu

Kormányos Sándor - Vers vagy bennem...

Egy vers van bennem, dallamokból
fonódott ezer szóvirág
de hangjait csak én hallhatom,
rajtam kívül senki más.

Egy vers, amit még nem írtam meg,
csak mondogatom szótlanul,
egy vers, amellyé lettél bennem
örökre - leírhatatlanul...

Forrás: Poet.hu

Szalay László - Te vagy

Ívek
dombok
hajlatok
gödröcskék
mélyedések

színek
illatok
ízek
érintések

ez mind Te vagy
szerelmem édes
ingergazdag tárgya
csak Te vagy
mellettem mindig
itt maradj

(nekem írták...)

Forrás: Poet.hu

Grigo Zoltán - Már érzem

Már érzem bőröd bársonyát,
ma este nem gyújtok mécsest,
szememben még lobog a láng,
szemedben égnek a fények,
magamba szívom illatod,
érzem ízedet nyelvemen,
hajam borzolja sóhajod,
vállamon kicsit megpihen,
tenyerembe feszül tested,
ívben meghajlik mint a nád,
húrokat penget a kezem,
érzékeinknek dallamát,
lángot lehelünk egymásra,
vadul száguldó szeleket,
korbácsolunk vitorlákat,
fonódunk mint a kötelek,
száguld ereinkben a vér,
szerelmet markol tenyerünk,
amikor szívünk összeér,

végtelen időt ölelünk.

Forrás: Poet.hu

Pilinszky János - Azt hiszem

Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanul és jelzés nélkül.

Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.

Weöres Sándor - Nől a dér, álom jár

Nől a dér, álom jár,
hó kering az ág közt.
Karácsonynak ünnepe
lépeget a fák közt.

Én is, ládd, én is, ládd,
hóban lépegetnék,
ha a jeges táj fölött
karácsony lehetnék.

Hó fölött, ég alatt
nagy könyvből dalolnék
fehér ingben, mezítláb,
ha karácsony volnék.

Viasz-szín, kén-sárga
mennybolt alatt járnék,
körülvenne kék-eres
halvány téli árnyék.

Kis ágat öntöznék
fönn a messze Holdban.
Fagyott cinkék helyébe
lefeküdnék holtan.

Csak sírnék, csak rínék,
ha karácsony volnék,
vagy legalább utolsó
fia-lánya volnék.

Szalay László - Mintha

mintha

láttalak
hallottalak
éreztelek
volna már

mintha

néznél
érintenél
melegítenél

ősz van

mintha

itt lennél

(nekem írták...)

Papp Für János - most ne

most ne mozdulj
rögzítsük magunkhoz
ezt a pillanatot
odakinn a sötétben
falnak dől a magány
és zsebre dugott kézzel
a halál őrzi az éjszakát
csak egymás ölében
vagyunk otthon
nézd:
csillagok kapaszkodnak
a függönyön
a nyugalom ringó csónakja
hintázik a pillanat hullámain
(érintésem alszik bőrödön)
pszt...
- csak nagyon halkan -
szagot kapott a gyilkos éj
alvadt árnyaival kúszik a falra
de nem kell félned:
itt vagyok
csak most ne beszélj
(én is hallgatok)

Forrás: Poet.hu

József Attila - Óda (részlet)

Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.

József Attila - Kopogtatás nélkül

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethetsz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul,
amikor akad más is,
hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké
éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

Szalay László - Már nincs különbség

Már nincs különbség
nappal és éjjel között

Nappal rólad álmodom

Éjjel álmaimban
ott ragyog a nappal

Forrás: Poet.hu

Brinkusz Gábor - Holdfény

Ma én leszek a holdfény,
S belopódzom az ablakon át,
Mint aki hosszú útról hazatér,
Oda bújok Hozzád.

Messzi fehér csillagoktól
Északi fényt hozok Neked,
Smaragdszemű angyaloktól
Csillogó könnycseppeket.

Aranyszínű virágporral
Csillagot festek két szemedre,
Mintha pillantásod csillogása
Napvilágnak fénye lenne.

Majd két kezemmel betakarlak,
S hangtalan érintésem megtöri a csendet,
Ha sírsz, én könnyeimmel vigasztallak,
S akár a holt fény, felolvadok Benned.

Sági Erzsébet - Ébredés

Csípős még a reggel. Csupasz faágakon
- a tél megfagyott könnye -, zúzmara ragyog,
míg ott fent, tavaszról álmodnak vágyódva,
égboltra száműzött, didergő csillagok.

Eltévedt vándornak, bolyongó hajósnak
fényévnyi távolból mutatják az utat.
Sosem fárad fényük, és ha mégis, hulló
csillag-sorsuk is csak földi példát mutat.

Fényetek jelkép lett, hullásotok csoda...
Tavaszt váró hittel bélelt e kaloda.
Csapda ez, csillagtárs, ahogy jön, elszalad,
emberlét, csillagsors rövidke tavasza.

Budai Zolka - Lehetnél

A halálig volna jó bámulni téged,
aki nem vagy itt s talán nem is létezel,
szemeid mélyén keresni véget,
mint ki párás, szürkéllő messzibe réved
s nézi, amit sehogy sem érhet el.

Csupán akkor vagyok jól, amikor alszom.
Éjjel a mindenség világít köröttem.
Nappal s ébren feketén gyanakszom,
hogy képzeletben van csak szokatlan sanszom
egészen élni s nem ily törötten.

Csak a bizonytalanságban vagyok biztos
s a biztosnak látszót, magamért nem hiszem.
Nem tudom, hogy miért vagyok itt most,
miért üldözöm csalódásig a titkost
s utánam, miért nem jön senki sem.

Az ember inkább csak hazudik magáról,
az igaz dolgairól nehezen beszél.
Eltervez, küzd, fejteget és számol,
tanulságot von a sosem volt hibákból -
így lesz önmaga számára veszély!

Aki ír, még úgy tudja, ilyen az élet.
Álmodni képes, mint a játszó kisgyerek,
ki szobája falára fest képet
s ahogy az ajtaján csöndesen kilépett
még visszanéz s nevetve integet.

S te, akihez szólnak hangtalan szavaim,
te sem tudsz szeretni annyira, hogy létezz!
Szerelem a kételyek nyarain
lehetnél vagy mindegy, csak lennél valamim,
mert úgy foglak, hogy semmim sem érez.


Forrás: Poet.hu

Kormányos Sándor - Őrzöd-e még?

Még mind ugyanaz, ami szép,
szunnyadó alkonyi rét
cirpelő lágy dala von
fátylat az álmaimon.

Ha szunnyad az alkonyi rét,
suttogok: Hallod-e még?
Hív a varázsa, zenél:
Érzed-e azt amit én?

Még mind ugyanaz, ami szép?
Látod-e, látom-e én?
Tiszta szemek örömét
őrzöd-e, őrzöm-e én?

Forrás: Poet.hu

Kántor Irma - Felismerés

Törött szárnnyal
jöttem e világra
angyalt játszani neked.
Későn vettem észre,
tudnék repülni is
veled.

Ivory - Ma a tiéd

Kinyitom az ajtóm,
ma nem zárom be magam,
tiéd lesz minden gondolatom,
és minden halk szavam,
és neked adom mosolyom,
a pohár bort az asztalon,
s a gyertyát is neked gyújtom majd,
és minden egyes halk sóhajt,
mi kíséri finom érintésedet,
míg csókolod nyakamon a lüktető eret,
és tiéd lesz bőröm illata,
ajkaim édes zamata,
testem forró ölelése,
szívem vad lüktetése,
tiéd lesz a lelkem is,
egy időre átadom,
ma a tiéd lesz minden,
mert így akarom,
igen, ma a tiéd lesz
minden
pillanatom.

Forrás: Poet.hu

Phaedra - Szerényen

Érzed?
Lila fahéjillatot
hordoz a szél,
s míg perceinkre
ráfonja magát
a rejtett pirkadat,
lágy hangod bennem kopogtat,
s szívembe csurgatja mézét,
ha Téged kér a mozdulat,
s az illanó érintés,
mely játszi’ arcomon
és selyem hajamon.
Bőrömbe égetett csended
mélyre fájja sóhajod,
s minden érzés
mi gyógyírra talál
megpihen Tebenned.

Lila fahéjillatot
hordoz a szél,
emléke rám tapad-
percnyi csendbe
csavart gondolata
nem vár holnapig,
megsimítja arcodat,
mint ki álmodik...

/phaedra/

Kónya Gábor - A híd

(- első vers hozzád -)

A tó tükör volt: a valóság mása,
És a lomb csak a koronája - fent
A leveleken pihent a nap - fény tört,
Szavam szakadt, mint elkopott szövet.

Az eget hordtad, mint ékkövet, szemed
Virág-gyöngyöket préselt a zöldbe,
Féltem, valami örökre itt maradt -
A vízben, a fűben, a föld alatt.


Forrás: Poet.hu

Szabó Lőrinc - Semmiért egészen

Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívül, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.

Brozák Károly - október végén

a pókfonál még ma is ott ragyog
emlékeimben te is
azóta magányos vagyok
szívemben tövis...
emléked, bár falevél takarja
örökké csillogó
tudom menni kell, ha a sors akarja
s nem vagyok lázadó
míg emlékszem rád addig élni fogsz
leéghet millió gyertya is
álmodó szememre könnyet lopsz
gyere! szívemben terítek neked is...

Forrás: Poet.hu

Halottak napja 2010.

Lassú léptű délután
bólogat az ősz után,
elmerengve ballagok
- most reátok gondolok -
itt belül oly eleven
lejátszódik életem:
mind ki fontos volt - igen -
már csak emlékkép nekem,
eltűntek(tán nem is voltak)
csak álmomban nem oly holtak.

Párom, édes kedvesem,
fölötted csak fű terem,
édesapám drága lelke
itt dobog hűlő szívembe,
nagymamám, s mindaz ki még
derítette életét, annak,
aki egykor voltam,
tenyeremben színes múltam
szorongatom: 'el ne rebbenj,
emlékeim pilléje!
itt a helyed örökre!'

Kezemben pár szál virág,
fejem fölött száraz ág
kopár ujja nyúl utánam
- jelet rajzol lelkemen -
gallyak között bú terem,
lassanként megérkezem,
virágomat elhelyezem
(belecsempésztem a szívem)
gyertyát gyújtok - égi lángot
- ragyogja be a világot -
érezzétek: értetek
égnek most a mécsesek!

A nap immár lemerült,
körém sötétség feszült,
azaz nincsen teljes sötét:
pici lángok itt szerteszét,
apró fények milliárdja
integet az éjszakába,
visszacsillan éj palástja,
csillagokkal így üzen,
pislog égi réteken
már csak álmaimban szóltok
bennem itt él édes hangtok'
nyugodjatok! én most megyek...

(de csokromba jól elrejtve
szívem itt hagyom veletek)

H.É.

***

Most az ünnep tiszteletére ebben a blogban szokatlan módon egy saját verset hoztam...

Grigo Zoltán: Végtelen

Feküdtem magamban este a réten,
körülöttem már álmodtak a füvek,
mint szentjánosbogarak fent az égen,
kigyúltak parányi lángoló tüzek,
elkezdett felém ballagni az erdő,
a fülembe titkokat súgott az éj,
a szelíden kanyargó folyó felől,
esőillatot hordott hátán a szél,
megállt az idő, már nem rohant tovább,
egy pillanatra behunytam a szemem,
a csillagok meg csak nézték tétován,
ahogy magához emel a végtelen.

Forrás: Poet.hu

Dvorák Etela - őszi napsugár

Arcomon
sajgó táncot jár
az őszi napsugár.

Megremegek.
Nem simogat;
érintése fáj.

Levelek közt
rám talál,
szempillámon
ringatózva megpihen,
hajamba aranybarna
leveleket rejt.

Nyakamon felejtett illatod
az utolsó pillangót
felém csalogatja,
vállamon bujkáló árnyékod
beragyogja,

s az első csillagok
szenvedélyes sóhajával
szitakötők szárnyán
elszökik a nyár...

Akasa - Jövendölés

Majd az éjszakával visszatérek,
csupa csillagpor lesz a ruhád.
Ne bánd, hogy el kell mennem innen,
csak betegebb lesz tőlem a Világ.

Majd minden hazatalál,
kisimul bennem.
Az Álom
lehajtja fejét...

Nyelvemen olvadó Neved,
az Űrben visszhangzik rég...

Majd szánni fogják gyönyörű,
utolsó halálos tettem,
mint álombeli sírást

ahogy elfelejtesz engem

Szakál Magdolna - furcsa lom

tudod
... a padláson annyi furcsa lom van

a kavargó őszi porban
elbújva a zivatar elől
majd vánkosom lészen egy korhadt gerenda
s a forgácsolt időt kémlelem
tetőcserepek közti réseken

tudod ott a jelen is körémborulhat
sós könnyem nem látja senki meg
s a mellettem tespedő magány
nem ijeszt el - ismerem

tudod
... a padláson annyi furcsa lom van

a tavaszi pázsit zöldje itt van velem
azon s kis mohásszélű
apróratört üvegen

a nyár is itt zenél
- nem minden madár költöző
de tudom most ősz van
s a tél is hamar eljő

tudod jó volna ha itt lennél
akkor nem riasztana
a hűlő alkonyat

tudod
... a padláson annyi furcsa lom van

- látom bennük önmagam -
s ha jönnél felismernél-e?
a törött üveg
a madárdal
neked is mesél?
s itt lesz(n)ek-e még?

tudod
... a padláson annyi furcsa lom van

siess
fázom
ez már a tél.!?

Forrás: Poet.hu

Szakál Magdolna: -őszül-

halomba söpört gondolatlevelek
- őszül -
hideg eső zuhog, s ránő a nyári zöldre a sárszürke
fondorlatos szelek még játszák a lágy hullámzást
de édes hangjukba már varjak vijjogása
vegyül
borzas fejű fák bátran őrzik águjjaikon a jelent
élekre pontosult falak mögé bújnak a városok
- köröttem is csak fodrozódik a tömeg -
az elesett idő fészkelődik
mint valami folyton magába térő szabad út
lehetőség vissza a nyárba, vagy előre
s a vége csak árnyékolt részlettudat
valami heves indulat
lépések neszeit cipeli a délután
- az enyém is
hogy ne terheljem túl leülök
a pad mellett még apró virágnyarak
de amint továbbindulok
belesodródom a város ereibe, s
talpam alatt a halomba söpört…


Forrás: Poet.hu